Katatón visszatéréseink
a semmiért kanyargó sorokba:
játsszuk unos-újra
az immár laposra
taposott szertartásaink.

Fentről, akárha fura
képletek szerint
hull a friss terápia:
fanyelvek hazug esője
forrázza a szellemet.

Csak ténferegnek a barmok,
akárha lepusztult kolostor-udvaron.
térképeikről lekoptak
a jóreménység-fokok,

benőtt, ezüstlő homlokok
a tam-tam-őserdőben
s csak programozott terekben
villannak fel néha
feltételes okok.

Már csak a harangok
zúgnak takarodót,
elnéptelenedett falvak fölött
húznak el jóllakott hollók.

Békanyál szövi szemünk tavát
s a mélyből, mint kénes böffenet
tör fel az üzenet: itt van ismét,
itt van a legújabb tavasz-kenet.