Demény Péter: Villámvignetták (24)

Megemelem a kalapom

Egyszercsak felhívott Kovács András Ferenc: állíts össze egy kötetet! Nem tudom elmondani, mit jelentett ez nekem, akkor, tőle. Minden létező versemet összegyűjtöttem, belőlük lett az Ikarosz imája. 1994-ben jelent meg a Mentornál, és ma már nem sok verset vállalnék belőle. Akkor mégis fontos volt, hogy megkapaszkodjam a világban, hogy magabiztosságot szerezzek, hogy emelt fővel járjak.
A második három év múlva jelent meg, szintén a Mentornál Bolyongás címmel. Ez már visszatekintve is jobb, szerintem legalábbis, bár az első nyerseségét még mindig kedvelik néhányan. Én azonban csak azt tudom mondani, amit én gondolok.
Aztán gyűltek, gyűltek a köteteim, ma már másképp örülök egy-egy megjelenésnek. A Visszaforgatásnak még úgy örültem, mint az első kötetemnek, utána rosszul is lettem. Nem vágyom a rosszullétekre, de talán mégis ez az irodalom igazi súlya, jelentősége: a felkavarás és felkavarodás.
Író vagyok? Igen, hiszen írok, és azt hiszem, bizonyos szint fölött, mely nem süllyed egy bizonyos szint alá. De ha Dosztojevszkijt vagy Thomas Mannt, Weörest olvasok, akkor csak széttárom a karom. Mint Márai Ezra Pound árnyéka előtt, nekem is jön, hogy megemeljem a kalapom, és elnémuljak.


Forrás: Villámvignetták

2019. május 8.

Szóljon hozzá!