Egy emlékezet naplója ürügyén

Éppen most lenne 100 esztendős Gábor Miklós, a színész, a népszerű Hamlet-hős, a drámai karakterek mellett mindig is mosolyképes hódító, akit az egész magyar kultúrkör mint félreérthetetlenül ismert tüneményt tart nyilván. Jelen van a színháztörténetben, a drámakultúrában, a színpadművészet hazai klasszikusainak sorában, a „csinos zseni” népszerű bűvkörében és hódolati színterén is a második világháború óta szinte folyamatosan. Filmben, drámában, rádiójátékban, hang- és képszalagon, bakelit-lemezen, plakátokon, újságfotókon, televíziós adástörténetben, színésznemzedékek képzelt emlékezetében, botránykrónikák halk margóján, hódítás-történetek és drámai monológok mentális örökségében.

Persze, mint minden „népszerű” embert, közelebbről és személyesebben csak kevesen ismerhették. Ennek mint állításnak éppen most látszik meg érvénye, amikor a századik évfordulón megszólal még második színészfelesége, Vass Éva, vagy lánya, kiknek biztosan más megőrzött emlékeik vannak, mint a nyilvános elbeszélőknek. Mind a magyar színészet- és színháztörténelemben, meg a filmek jeles és kies korszakában is, egyvégtében ott látjuk, idővel a példaképek, a már „tanító” korosztály, a fogalomként is drámai hősök szerepeiben, a legnagyobb „sztárok” körében. De a színpadi és filmes jelenlét – ahogy korunk képhőseinek ez megadatik – elsősorban a rajongók táborára hat, olykor a színházkritikusok kicsiny bűvkörére is, ám a legritkább eset, hogy egy Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Darvas Iván vagy akár Csortos Gyula hagyatékában sok-sok-sok rajongói levél mellett naplók vagy feljegyzések kézikönyvei maradnának. Ám most, hogy Huszti Péter elérte a 75. születésnapját, fölelevenítette, hogy többedik kötetét írja már a színészmesterségre oktatás, a technikák és karakterek átadásának színészmesterségi doktoriskolájában, pedagógiai céllal vagy szerepképzetek alapjainak ismertetésével, s egyéb kötetei mellett ez idézte föl bennem a képzetet, hogy Gábor Miklós is mennyit körmölt, mily programosan és konokul rótta folyamatosan mindazt, ami körülvette… Kávéházban, otthoni íróasztalánál, színházi vagy filmes várakozások közben, nyárban vagy sötét őszben, szerepekről vagy nézetekről, de mindig rótta a papírlapot. Naplójegyzetekben és emlékiratokban „közgondolkodó” személyiség volt, s ha emlékanyag övezi Major Tamás, Sinkovits Imre vagy Latinovits írásbeli kommunikációját, Iglódi István, Haumann Péter, Garas Dezső, Törőcsik Mari vagy Kállai Ferenc szerzői alkotópályáját – mennyivel többet kínál mindannyiukhoz képest is Gábor Miklós…! Darvas Iván „Lábjegyzetei” és az Őrült naplójához komponált rajzai, Latinovits Ködszurkálója, számos szerepalkotó megnyilvánulásuk, olykor éppenséggel retorikai vagy viselkedésművészeti bravúrjaik mellett is mennyi zártság és felelősség, közlésvágy és szisztematikus építkezés látszik Gábor Miklós kötetein.

Merthogy vannak, jócskán. S annak ürügyén, hogy ha még élne, most lenne kereken száz éves, aligha követhetem végig minden munkája minden tartalmát, hisz ehhez egész folyóirat-különszám is kevés lenne. Abban persze okkal bízhatok, hogy képekben és hangokban, szerepekben és habitusban szinte mindenki „képben” van Gábor Miklós pályaképét tekintve (persze, korosztályi alapon vagy másfél-két nemzedék esetében bizonyosan találnánk e téren is hiányosságokat… – de ők feltehetően ezt az írást sem fogják átlapozni…!). Mindent tehát nem, de néhány körvonalat talán mégis megidézhetnénk, ha már a centenáriumi ürügy erre alkalmat ad.

Nem vállalnám, hogy teljes bio-bibliográfiát állíthatok össze, vagyis hogy minden írásművet sorra vehetnék itt, hisz rejtekező írások kötetekben, interjú-szövegek megint máshol, szerepvezetési kérdések színházi kiadványokban bizonnyal találhatók még, s nem is vagyok-lehetek helyettesítője az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet könyvtárának vagy katalógusának1), de itt most elsősorban történeti és „közpolitikai” igényű naplóira közelítenék rá. Főképpen azért, mert az a viszony, amelyben Gábor Miklós a történő történelem eseményrendjéhez folytonosan viszonyult, kezdve a Kicsi-világ-háború. Napló huszonöt évesen (1976) kötet időléptékével, s befejezve a naplóírás (halála után öt évvel) hagyatékként megjelenő utolsó elemével, a Nyomozok magam után (2003) értelmező narratívájával, nem csupán a színész korhangulat-idéző felfogásmódját tükrözi, de folyamatában a változó-módosuló viszonyt, a reflexiókat, a későbbiekben „átírt” megfogalmazásokat, s magát a gondolkodást, a felfogásmódok mélységélességének alakulását, egyszóval magát az Embert is kiválóan tükrözik.

A Kicsi-világ-háború például onnan indít, hogy a pályakezdő színész 1944 kora őszén kerül ki a frontra, ahol mint katonáskodásra kényszerített művész, a háború muszájkatonája a németeket érzi ellenségének, a szovjet csapatokat reménybeli felszabadítónak, ezenközben szégyenkezve vallja be, hogy sokakkal együtt, akiket meggyőződésük, akaratuk ellenére rántottak be a történelmi viharzónába, ahol tehetetlenül sodródtak a bomló seregek zűrzavarában, valahogy nem gyűlöli annyira a németeket, mint amennyire fél tőlük; és ahhoz képest, hogy elvben az ő oldalukon áll, eléggé fél az oroszoktól is. Ez a hang nem is rögtön a háború utáni könyvkiadás légkörében szólalt meg, hisz a vesztes háborúba hajszolt ország tragédiáját, a doni front és a táborok szenvedéseit, a partizánokat, az ellenállókat és a fasizmussal szembefordulókat megannyi irodalmi vagy emlékező műben már megírták addigra, kellő irányzatossággal és morálisan hangolt bűntudattal, partizános merészséggel és osztálytudatos tónusokban is. Mégsem sűrűn írták meg „az elvek szolgálatát” a naplóírás magányában elgondolt változatban, a frontvonalak között Svejk módjára botladozó entellektüel nézőpontjából, aki nemcsak elveszve téblábol a frontveszélyek között, de nőkről képzeleg és mindezt, egyebek közt önmagát is az elemző, alapos műgonddal „kívülről szemlélő”, a folytonos életveszélyben is többrétegű perspektívákat kereső módon éli át. Vagyis egyénként a tömegben, személyiségként a masszában, s egyikeként korosztálya hasonló dilemmákban osztozó tagjainak, aki a maga tollán a háború éveinek „történelembe sodródott ifjúsága” nevében rögzíti átélt élményeit az eseményekkel egyidőben írt (utólag csak tömörített és kommentált) naplóregényben. /Talán érdekes kontraszt is, hogy egyik első filmjében, az Alázatosan jelentem-ben játszott határozott őrnagyi szerep éppen az ellenkezője annak, amit háborús élményei alapján nem eljátszott, hanem megírt…!/ Ez talán már ekkortól saját, önálló műfaja is maradt: szinte szikár naplójegyzetek, kommentárokkal, résztvevő megfigyelői pozícióból, az alakuló világkép és a módosuló sorshelyzetek kommentátoraként rögzítve. Ha nem lenne idővel több filmszerepének is alaptónusa ez a filosz-sodródás, talán le sem lehetne írni jellemző tónusát, mely későbbi munkáira is jellemző maradt.

1)https://oszmi.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=177&Itemid=162

A tanulmány teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható.