Minden leomlás azt a napot idézi:
ami szemekből szakadt ki és a fény
visszfényesült a vizekről.
Gránitot omlaszt a hallgatás,
milliónyi évnek kopása ez.
Emberi hangon üvölt a csend.
A tengerből voltak sora úszik feléd
s a voltak puzzle-képpé dermednek.
Elsüllyedt történetek kopognak
s az első talajmenti ködből
tarisznyázott érzelmek hullanak.
Sebzett lelkű ember imája ez.

Éhezem az érintésed,
mi lennénk az egyetlenek
egymásnak. Mellémfeszülsz
s hagyom, hogy magadba engedj.

Zsákom magvai szétperegnek
az álombéli kertben. Az égbolt
recsegve továbbfordul. Verejtékes
homlokodon csillan a nap
s hirtelen holddá változik.

Az első vihar felkorbácsolja
tengerünk vizét s a felfedezetlen
vágyak lassan életet építenek körénk.
A megszülető napfény felé
törekszik minden. Közös emlékek
lágy pora termékenyíti a kertet.

Hátaink más irányba görbülnek:
két teli tarisznya egy csónak két végében.

Kezdet és vég ölelkezik így.