Az erdőszentgyörgyi születésű (1945), je­len­leg Ma­rosvásárhe­lyen élő Györffi Kálmán egy ide­je el van tűnve az iro­dal­mi életből, pe­dig az 1970-80-as évek nagy reménysége volt, az erdélyi próza­nyelv megújítójaként ünne­pelték, ki­emel­ve sajátos időke­zelését és lényeglátását. Az 1980-as évek végére va­la­hogy el­fo­gyott körötte a le­vegő, az állam­ha­ta­lom­mal is meggyűlt a baja, így 1989-ben kiszökött Ma­gyar­országra. Itt egy ide­ig egy kis győri lapnál dol­go­zott, de képte­len volt meg­szok­ni az új ren­det, másfél év után ha­za­te­le­pe­dett. Közben azon­ban itt is megválto­zott a világ, ő pe­dig las­san el­hall­ga­tott.
Pályatársai próbálták tar­ta­ni ben­ne a lel­ket, al­kotásra biz­tatták, eredmény­te­lenül. Gálfal­vi György egy válo­gatásköte­tet szer­kesz­tett korábbi no­velláiból (Ne üldözz, Her­mann!, Men­tor Kiadó, Ma­rosvásárhely, 2001), így próbálva meg­tar­ta­ni a köztu­dat­ban az egy­kor méltán népszerű szerzőt, de ez sem bi­zo­nyult ele­gendőnek.
2015-ben, ami­kor Györffi het­ven éves lett, Székely Fe­renc próbálta fag­gat­ni a ke­rek évfor­duló ap­ropóján, de csak amo­lyan majd­nem-in­terjú ke­re­ke­dett ki (Györffi Kálmán látványo­san vo­nult ki az iro­da­lomból, állítása sze­rint nem kíván „normál” in­terjút sem adni). Nos, azt nyi­lat­koz­ta, elsősor­ban azért nem al­kot, mert nincs tétje: nincs ol­vasó, s hogy ő, ha meg is ír két-három éven­te egy no­vellát, inkább csak azért te­szi, hogy kipróbálja, tud-e még írni, utána – dacból, non­kon­for­miz­musból, vagy egy­szerűen kényes úri hob­biból – „fölol­va­som a kutyámnak s elége­tem…”
Most egy újabb gesz­tus­sal be­került a székely iro­dal­mi értéktárba: A Székely Könyvtár so­ro­zat­ban meg­je­lent Válo­ga­tott no­vellák* kis ízelítő az immáron lezárt­nak te­kint­hető (?) életműből.
A válo­gatáskötet alapját három no­velláskönyv képezi: az 1973-ban meg­je­lent Csen­des hétközna­pok, az 1981-es A nagy kórház, és az 1987-es Mézízű nap­ja­ink. Györffi életműve vo­lu­menében nem nagy, a fel­so­rol­ta­kon kívül még két kis­regénye van (Háza­vatás., Ágnes) és egy regénye: Vissza­te­kintő. Ap­ropó, ol­vasók és példányszámok: ki­vet­tem a székely­ke­resztúri könyvtárból a Vissza­te­kintő c. regényét (Kri­ter­ion Kiadó, 1978), hogy ki­csit frissítsem a Györffi-is­me­re­te­i­met. A könyvésze­ti ada­to­kat megnézve megállapíthat­juk, hogy a mai erdélyi iro­dal­mi vi­szo­nyok­hoz képest elképesztő nagyságren­dekről beszélhetünk: 5240 fűzött és 3100 kötött példány je­lent meg belőle. (Ma a na­gyobb ma­gyar­országi kiadók is csak 6-800 példányt nyom­nak egy regényből – lírakötetből még ke­ve­seb­bet –, s ha az netán el­fogy, meg­toldják még 500-zal, s le­het hir­det­ni, hogy máso­dik kiadás, cso­dajó do­log a mar­ke­ting, ugyebár). Ez a 8340 bődüle­te­sen nagy szám, de, hogy a kép árnyal­tabb le­gyen, azt is meg kell je­gyez­nem, hogy a szóban forgó ke­resztúri könyvtári példány­nak 1979-es állományba vétele óta én vol­tam a máso­dik ol­vasója.
E válo­gatáskötet legmélyebb, leg­megdöbbentőbb és leg­ter­je­del­me­sebb írása: Az ot­rom­ba férfi­ak magányossága. Igazából nem no­vel­la, inkább el­beszélés, de a témában egyértelműen ben­ne van egy regény ígérete is. A téma­meg­jelölő cím na­gyon pon­to­san jel­zi, miről-kiről lesz szó: a (lel­ki vagy tes­ti) ot­rom­baságuk mi­att párjuk által ej­tett, meg­csalt, ki­sem­mi­zett férfi­akról.
A Mézízű nap­ja­ink az érett szerzőt mu­tat­ja, e no­vel­la ki­mon­dot­tan mo­dern­nek hat­ha­tott a maga idején, mi­vel a kom­mu­nis­ta cenzúrát és a meg­ren­delt párt-művésze­tet is jól (és körmönfon­tan!) meg­fricskázza, egyértelműen nagy ovációval fo­gad­hatták – és az idő nem for­dult ki alóla, üde és lendüle­tes történet ez a fi­a­talságról, a lángoló sze­re­lemről, il­let­ve ez­zel párhu­za­mo­san egy kiürült, meg­fa­kult kap­cso­latról.
Györffi időke­zelése különle­ges, a szub­jektíven érzékelt, hol összesűrűsödő, hol foszlányok­ra széthulló idő je­le­nik meg írása­i­ban, ki­nagyított pil­la­na­tok­kal: „Mari térdel a linóle­u­mon, a lábai meg­vas­ta­god­nak, a bőre megzsíro­so­dik, a haja megszürkül.” (Csen­des hétközna­pok).
Stílusához ugyan­ak­kor az is szer­ve­sen hozzátar­to­zik, hogy sok elemző, összegző jel­legű, szen­ten­cia-szerű ki­je­lentést tesz, narrátorként előtérbe lépve, ezek egy része tel­italálat (főként ami­kor me­ta­fo­ri­kus szer­ke­zet­be ágyaz­za a sommát), más része vi­szont inkább ter­he­li a szöve­get, a túlbeszéltség érzetét kelt­ve.
A kötet csupán százötven ol­dal: talán le­he­tett vol­na gaz­da­gabb is a válo­gatás, mert úgy érezzük, kevés ez a jóból, szíve­sen ol­vasnánk még; ugyan­ak­kor van egy kis bil­legés is, kel­le­ne még egy-két tel­italálat a tel­je­sen po­zitív összképhez. Így ma­rad a régi Györffi-köte­tek könyvtárban/​an­tikvári­um­ban való fel­ku­tatása, és a (talán) megvála­szol­ha­tat­lan kérdés: miért nem ír többé, aki­nek ilyen jól ment?!

Forrás: eirodalom.ro

*Györffi Kálmán. Válo­ga­tott no­vellák. Székely Könyvtár So­ro­zat, Har­gi­ta Kiadóhi­va­tal, Csíksze­re­da, 2017.

1. felvid:
   2019. május 10. 00:58

   Györffi Kálmán egy ide­je el van tűnve az iro­dal­mi életből – el van tűnve – aki ilyen mondatot ír le, nem szerkesztő.