Párizsi magyar nosztalgiák (8)
Weöres Sándor: Párizs felhői
Párizs felhői
bordásan, puhán
vonulnak át
az Atlanti Óceán
felől és közéjük kétágú villát
szúr a Notre Dame.
1968
Kányádi Sándor: Fillér
Egyszer csak a metróban belém sajdult,
hogy a kaszámat, a vadvackor ágán,
eddig megette a rozsda;
megtorpantam és
egy tizcentime-ost dobtam a vak
harmonikásnak, pengésétől
kopott varjú riadt föl az ágról,
és eltűnt az alagút sötétjében.
(1969)
Farkas Árpád: Nyakkendőm Párizsban
Miután ilyen szépen elment az eszem, s az utolsó simításokat is elvégeztem eleganciámon, lerobogtam a legalább kétszáz esztendős szálloda padlásszobájából, s disztingvált fütyörészéssel elindultam a Szajna felé. A Latinnegyed hömpölygő utcái áradatában úgy éreztem magam, mint pici csokornyakkendővel ékesített zsákvarrótű egy szénakazalban. Persze, lépdelhetnék itt anyaszült meztelenül is, akkor sem fordulna utánam senki, mégis kínosnak éreztem jólöltözöttségemet a divat városának slampos, szándékoltan henye öltözékű tömegében, s ha jól sikerült megfigyelnem, nyakkendős emberként is csak két néger jött vélem szemben egész utamon. „Én vagyok a fehér néger, nem a bőröm, nyelvem néger” – Kányádi-sorokat skandálva benyitottam a Café Selectbe.
Olvasmányaim, álmaim párizsi kávéháza! Első pillantásra eldöntöttem, hogy ilyennek képzeltem el. A Select különben most már azonkívül, hogy én is megfordultam benne, arról is nevezetes, hogy a két háború közt itt tanyáztak a Párizsra szomjas amerikai írók, s Papa Hem(ingway) is többször füstölögtette itt pipáját. Hol ülhetett? Talán épp e sarokban, hová a hangos társaságba csöppenve óvatosan igazgatom kézelőmet, hogy a márványlapon pirosló bortócsába ne érjen? Nagy nyűg lett rajtam egyszeriben az öltöny itt a könnyedén csevegő és fesztelenül cimboráló társak között, hová is tettem az eszem, hogy elfeledtem: bohémtanyára, művész-kávéházba jövök, egy sajnálatosan kis példányszámú avantgárdé irodalmi folyóirat fel-felparázsló kedéllyel csetepatézó fiatal munkatársai közé?
Panyókára dobván zakómat ijedten vettem észre, hogy a szemközti sarokasztalnál egy markáns arcú, szakállas grafikus épp rám szegzi plajbászát, s int, hogy végezzem csak dolgomat, a többit ő elrendezi. Erősen kíváncsi lettem volna, hogy az itt élő kétszázezer képzőművész egyike hová képes zülleszteni az ábrázatomat, de gondoltam, tanácsosabb lesz meghúzódni, s különben is – Párizsban semmi sem lehetetlen – hátha ezzel a portréval fog majd befutni valahová? Ilyeténképpen saját bőrömben maradva beleszimatolhattam abba a vitába, mely az asztal túlsó felén zajgott, s mely nem is annyira vita volt, mint inkább hangos és türelmetlen tanácskozás arról, hogy miként lehetne gyorsan és eredményesen megszabadítani a költészetet az anyanyelv súlyos kölöncétől…
Forrás: Az „Állj fel torony” árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont, 2003. Az antológiáról lásd Cseke Péter recenzióját a Periszkóp portálon
Pusztai Péter rajza