A neves francia nyelvész, akinek nevéhez fűződik a francia-magyar és magyar-francia nagyszótárak megléte – minden franciás műveltségű magyar nélkülözhetetlen munkaeszköze – a két világháború között néhány évet Magyarországon töltött, a gyökereknél ismerkedve a magyar kultúrával és az élő nyelvvel. Életének erről a szakaszáról a nyelvtudós 1988-ban az Európa kiadónál megjelent Magyarországi életutam c. könyvében számolt be. A könyv, némi módosítással, most felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába, az ELTE Eötvös József Collegium – Budapesti Francia Intézet 2013-ban történt gondozásában. Lebilincselő, tanulmányos olvasmány mindazoknak, akik őszintén szeretnek a tükörbe nézni. Ízelítőül a könyv néhány bevezető oldalát, illetve utolsó lapjait idézzük.

Ezek a lapok azt beszélik el, amit 1923 és 1933 között a magyar életből láttam.
Tanúvallomás ez arról, hogy milyen volt itt az élet ezekben a nehéz esztendőkben. Mint minden tanúvallomás, csak részleges és így részrehajló. Igaz minden, amit leírtam, hisz mindez személyes élményem. És mivel személyes, természetesen szubjektív is. Magától értetődik, hogy az egész magyar kultúrát nem tudtam átfogni. Nyelvész lévén, akit elsősorban a nyelv, az irodalom, a történelem, az etnológia érdekel, látásmódom óhatatlanul egy kicsit egyoldalú; de ez a magam egyéni látásmódja, s csupán engem magamat érint.
Semmit sem rejtegetek, ami korántsem jelenti azt, hogy mindent jól láttam és hűségesen tolmácsoltam. Magánéletemről nem mondtam el többet, mint amennyi feltétlenül szükséges az elbeszélendők pontos megértéséhez. (…)
Biztosan lesznek, akik ezt az őszinte tanúvallomást túlságosan jóindulatúnak, és olyanok is, akik túl szigorúnak fogják tartani. Talán a szememre vetik majd, hogy ítéletemet inkább bíztam a szívemre, mint a józan eszemre, annál is inkább, mert a franciákról azt tartják, hogy többnyire az értelem vezeti őket. Csak hát egy közösségen belül nem lehet elválasztani egymástól értelmet és érzelmet. Egy kultúra nem csupán szellemi, hanem emberi is, és megérteni csak akkor lehet, ha érzelmi indítékaival ugyanúgy megpróbálunk azonosulni, mint gondolataival. Ez az, amit megkíséreltem. Másképp nem tehettem.

1900-at írunk. Fiatal anya utazik az Orient expresszen két kisgyerekkel. A nagyobbik, a kisfiú, hároméves, a másik, a leányka, tizennégy hónapos. A fiatalasszony Konstantinápolyból Párizsba utazik. Egyedül van, mert férjét hivatalos ügyei a török birodalom fővárosában marasztották. A férfi francia, párizsi születésű. Az asszonyka belga, vallon; kicsi és törékeny.
Éppen mielőtt a vonat a budapesti pályaudvarra befutna, eltörik a tengelye annak a vagonnak, amelyikben az asszony ül. Át kell szállnia egy másik kocsiba, hogy folytathassa útját Párizs felé. Két kisgyerek és néhány kisebb csomag, ez bizony sok a fiatal mamának.
Egy magyar házaspár a segítségére siet. A férfi is, az asszony is jól tudnak franciául. Karjukra veszik a két kicsit, átviszik őket a másik kocsiba, és addig el sem mennek, míg mindenkit kényelembe nem helyeztek. A fiatalasszony soha nem felejti el ezt a közjátékot a magyar fővárosban, sem az ismeretlen magyar házaspár kedvességét. Fülében mindörökre kedvesen cseng ezután a Magyarország és a Budapest név.
A fiatalasszony az édesanyám volt. Magyarok siettek a segítségére, mikor gondban volt. Magyar karok emeltek gyöngéden engem…
Eljött az 1917-es esztendő. A kisgyerek, akit ezek a magyar karok vittek egyik vagonból a másikba a budapesti pályaudvaron, a párizsi Lycée Henri IV diákja. Most akar felvételizni az École Normale Supérieure-re. Egyetemre szeretne menni, nyelvész szeretne lenni. Szakterületéül a germán nyelveket választotta: az angolt, a németet és a skandináv nyelveket. Nagy buzgalommal veti bele magát tanulmányaiba.
Egy este, hazaérkezve, csőpostalevél várja; Antoine Meillet küldte, a nagy francia nyelvész, akinek két esztendeje a tanítványa. A mester érdeklődéssel kíséri munkáját, bátorítja tanulmányaiban. Másnap reggel a diák felkeresi mesterét. Komoly tekintetű férfi fogadja. Fontos ügyben hívatta, kezdi, majd rögtön azzal folytatja, hogy Robert Gauthiot
nyelvész belehalt háborús sebesüléseibe. A diák elszomorodik. Robert Gauthiot-ról annyit tud, hogy több fontos tanulmány, többek közt az Indoeurópai szóvégződések írója. Azon töpreng, vajon emiatt hívatták-e ilyen sürgősen. Nem, nem emiatt.
Antoine Meillet mindjárt a tárgyra tért: „Azért kérettem, mert Gauthiot halála önt is érinti. Bizonyára tudja, hogy a finnugor nyelvekkel foglalkozott. Ő alapozta volna meg Franciaországban ezeknek a nyelveknek az oktatását. De nincs többé. Paul Boyer (akkoriban az Élő Keleti Nyelvek Főiskolájának igazgatósági tagja), Vendryes (a Sorbonne professzora) és én abban egyeztünk meg, hogy utódja csak ön lehet, önre vár, hogy ezeknek a nyelveknek az oktatását bevezesse nálunk. Ön Konstantinápolyban született; beszéli az oszmán-török nyelvet. Ennek a nyelvnek a szerkezete sokban hasonlít a finnugor nyelvekéhez. Ezenkívül jól tud svédül is, ami nagy segítségére lehet a finn megtanulásában, és mivel jó germanista is, könnyen boldogul majd a magyarral. Változtatnia kell tehát eredeti célkitűzésén.
Amint lehetséges, Uppsalába megy, hogy a finn és a lapp nyelveket tanulmányozza Wiklundnál. Máris írok neki ebben az ügyben. Onnan elmegy Finnországba, ahol Setälä, barátom és kollégám veszi majd gondjaiba. Utána újra vissza kell jönnie Párizsba, remélem, addigra már az École Normale diákja lesz. Ekkor a némettel foglalkozik majd, úgyis ez a feladata ebben az intézetben. Elmegy tehát Németországba. Tanulmányai végeztével Magyarországra, Budapestre fogjuk küldeni, ahol szintén van egy, a miénkéhez hasonló École Normale Supérieure. Ott nekifekszik a magyarnak. Megírja a disszertációját. Ha ledoktorál, visszatér Párizsba, ahol addigra már létesül egy önálló finnugor tanszék. Ön fogja átvenni.”
Mintha fejbe kólintottak volna. Búcsút kellett tehát mondanom az északi nyelvterületnek, melybe már olyan jól bedolgoztam magamat.
Észak a szerelmem volt. A vikingekről álmodoztam, a skandinávok örökletes demokráciájáról, emancipált asszonyaikról és világnézetük tiszta szigorúságáról. Fia, unokája, ükunokája voltam azoknak a francia republikánusoknak, akik mindig „1789 nagy eszméjének” tiszteletében éltek. Elbűvölt Észak individualizmusa. Az izlandi sagák hőseire és hősnőire gondoltam, arra a világra, ahol az embert csupán annak alapján ítélik meg, amennyit ér…
Meillet fölállt, és az egyik székről felvett egy szíjjal összekötött könyvcsomót. Dolgozószobája zsúfolva volt könyvekkel, tele volt velük minden szék, sőt még a padló is. Kezembe adta a könyvcsomagot, és azt mondta: „Összeválogattam önnek néhány munkát. A finn grammatikával meg a magyarral foglalkoznak, egyikük pedig a lappal. Vessen beléjük egy pillantást, de ne többet, mert magának most a felvételi az első. Utána azt teszi, ami jólesik.” Egyetlen szóval sem kérdezte, hogy a változtatás, amit előírt nekem, kedvemre van-e vagy sem.
Félénken megkockáztattam a kérdést, vajon mit szól ehhez majd tanárom, Paul Verrier, a skandináv nyelvek professzora, akinek én voltam az egyetlen tanítványa, mielőtt az északi országokba küldték volna. Verrier ragyogó elme volt, Skandináviában nagy hírnevet szerzett magának az összes germán nyelvben való döbbenetes jártasságával.
Engem barátságába fogadott, és nem sajnálta a fáradságot, hogy beavasson, többek között, az óizlandi nyelvbe és irodalomba. Fájt a gondolat, hogy el kell szakadnom tőle. Meillet, aki, nem tudom, miért, nem nagyon kedvelte, ridegen azt felelte: „Nekünk most finnugristára van szükségünk. Skandinavisták mindig akadnak majd. Különben is, Paul Verrier fiatal, sok ideje van még a nyugdíjig, és addig még talál magának másik utódot. Maurice Cahen, aki idősebb önnél, hamarosan befejezi a tanulmányait. Ön úgyis elkésett.”
Nem volt már mit mondanom. Szédülő fejjel felálltam. Vége hát a lebilincselő kutatásnak a vikingek nyomai után.. (…)

Múltak az évek. A Meillet kijelölte program kezdett valóra válni. Tanultam Uppsalában. Elmentem Finnországba. Elvégeztem az École Normale Supérieure-t, és 1923 nyarán végig Párizsban maradtam, a hivatalos utasításokra várva. A Közoktatásügyi Minisztérium felhatalmazásával a Külföldi Francia Kulturális Intézmények Hivatalának kellett engem Magyarországra irányítania, s tanárnak kineveznie az École Normale-nak megfelelő budapesti intézménybe, melynek Eötvös Collegium (pontosabban: Báró Eötvös József Collegium) volt a neve. Az a feladat várt rám, hogy bevezessem a francia szakos hallgatókat a jelenkori francia kultúrába…

*

Magyarország felfedezése című könyvemben elmeséltem elutazásom körülményeit. De azt nem mondtam el, hogy milyen gondolatok szegődtek hozzám, mikor a vonat, mely elragadott innen, elhagyta a Dunát, és útját nyugatnak vette.
A [párizsi] Keleti pályaudvarról indultam el, és ez a név Ady Endre À Gare de l’Est-en című versét juttatta az eszembe. Akkor írta ezt a verset, mikor először ült fel a vonatra, mely hazavitte Budapestre. Leírta, mennyire fáj elszakadnia „a szép ámulások szent városá”-tól, Párizstól, mely elkápráztatta, és a szorongást, mely arra a gondolatra fogta el, hogy ismét egy olyan hazában találja majd magát, melyet ezentúl még sötétebbnek, még elmaradottabbnak fog érezni, mint valaha, és amelyet így nevezett: a naptalan Kelet.
Én most az ellenkező irányban tettem meg ezt az utat. Az egyik Keleti pályaudvartól a másikig. Szerencsésebb voltam, mint a költő, nem a sötétség felé mentem, hanem oda tértem vissza, ahol megint szabadon kimondhattam minden gondolatomat, és szabadon járhattam-kelhettem anélkül, hogy a rendőrség nyomon követett volna, s ahol felvehettem újra a harcot olyan eszmékért, melyek drágák voltak
nekem.
Nem szerettem ezt a verset, és ezzel gyakran el is szomorítottam azokat a magyar barátaimat, akik Ady egyik legszebb versének tartották. Valami túlzó és kétes színpadiasság áradt belőle. De a vasúti fülke magányában – nem volt egyetlen útitársam sem – nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Ady utoljára 1911-ben – éppen húsz éve – volt Párizsban, és a nagy lelkesedés, melyet 1905-ben érzett, ekkorra a kiábrándultságnak adta át a helyét. Mindent egybevetve, énbennem éppen a fordítottja történt. Budapest csöppet sem bűvölt el, mikor 1923-ban leszálltam az Orient expresszről. És nem búcsúztam tőle sem kiábrándultan, sem csalódottan. Mint már írtam, lelkem mélyén úgy éreztem, mintha a hazámat hagynám el, melyet szeretek, és melyről tudom, hogy veszély fenyegeti. Szomorú voltam, gondterhelt. Mi lesz ezzel az országgal, ezzel a néppel? Értékei, melyeket rám bízott, hogy elismertessem őket honfitársaimmal, vajon meddig maradnak még meg? Utolsó átutazásaim a Reichon nem hagytak bennem semmi kétséget. Az emberek itt háborúra fegyverkeztek. Vajon hol robban majd ki az új viszály, mely ezúttal az egész világot lángba fogja borítani? Hogyan fognak viselkedni a feudális hatalmasságok, akik Magyarország urai? Bármelyikükkel beszéltem is, soha még a legkisebb célzást sem sikerült kicsikarnom belőlük. És hogyan reagálnak majd a liberális szellemek, a munkások, a parasztság? Hiábavaló volt minden tapogatózásom. Mindenki úgy érezte, hogy az országban tűrhetetlenné váltak az állapotok. Mindenkit riadókészültségben tartott az eljövendő borzalmak előérzete. De mit tesznek majd, ha elszabadul a pokol? Igen, haAdy, húsz esztendővel azelőtt, kiábrándultan tért haza Párizsból és Franciaországból, amiért az nem szánta el magát egy újabb forradalomra,nem is sejtve, hogy ezúttal valami mással kell szembenézni, én, a francia, éreztem, hogy ismét fenyeget Németország, mely 1911-ben, Agadir esztendejében hazám ellen tört, épp akkor, amikor eljöttem Keletről, ahol már érezni lehetett, hogy remeg a föld a lábunk alatt.
Ezek a gondolatok csak még jobban elszomorítottak. Kit féltsek a legrosszabbtól? Franciaországot vagy Magyarországot? A válasz: mind a kettőt.
De történjék bármi, fel kell venni a harcot. Nem tudtam még, hogyan, de az nem lehet, hogy az ember megadja magát a sorsának, még a balsorsának sem. Ha eddig kételkedtem volna, magyarországi életem tapasztalatai most megerősítettek benne, hogy az utolsó leheletig küzdeni kell. Aki másként dönt, az nem méltó a szabad polgár névre.”

*

A könyv teljes szövege elérhető itt.

---

Ady Endre: A Gare de l’Esten

Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.

Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.

Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?

Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.

Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.

Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.

Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.

Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.

Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.

Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.

Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.

Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.

Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ