Madarak suhannak a fényen átütő esőben
hangjukat vidáman próbálgatva,
önfeledten vonnak be
e csodás hangzavarba.

Ez már a tavasz, mely talán
a sötétebb fellegekre nyom spongyát.
Kitartó esőcseppek hangja
gyermekkorom puha takarói alatt
olvasott kalandregényekhez repít.

Most már tudom, hogy
Vadölő és Bőrharisnya jelenlétével szorgosan
az írott szóhoz való kötődésem bebetonozta.
S már ott is vagyok velük:
a mohán poroszkáló harcos indián
élete fenntartható,
ügyesen tervez, s a természet lényeire
értő figyelemmel tekint.

S ott lapul a porosodó sorok között
az életigenlés:
a nehézségek leküzdhetők,
a cél szent, csak stratégiából váltunk irányt,
s mellette kitartunk tűzön-vízen át.

Még az apró sikereknél is
vállon veregetjük magunk,
közben lábunk
könnyedén távfutásra vált.

A természet megértésével összejön
az eszköz csak úgy,
indián stílusban, spontánul.

A természet a beavatott agyak és ujjak számára
célmeghódító eszközzé alakul át.

Jön a jó öreg indián,
ki semmilyen körülményben
nem szorítható sarokba.
S az csak természetes, hogy
az ön- és helyzetelemzésre kiéhezett fiatalság
főhajtva felsorakozik
a felhalmozott tudás szent asztalánál.

De hol van ez már, a vidámságot csicsergő kismadár?
Interneten integet már nekünk a jó öreg indián!
Elillant a személyes jelenlét testmeleg illata…
S ezen a felhőkből potyogó esőcseppek sem változtatnak.
Vajon mindez tényleg számunkra visszahozhatatlan?