Csak éldegélünk, surranó vitézek,
és lassan-lassan mind elárvulunk.
Úgy érezzük, nem dohog már a város
és azt hisszük, nem lélekzik falunk:
oly idegenül járjuk már az utcát
hol hajdanában, mint egy boldog ős,
kitárt karokkal minden úgy köszöntött.
Én, fontos ember, drága ismerős
hová szaladtam, mily magányba estem?
Pedig, mi volt, lám, mindég azt kerestem.

Most állogálok megnőtt, hosszú lábbal
s úgy szeretnék az ázott-szürke sárba
elsüllyedni, óh, bár egy fél araszt.
Jaj, életemnek férfigond a járma!
És semmi, semmi, ami volt-magamra
emlékeztetne. Bár egy mozdulat.
A borbélynál, hol annyi jót nevettünk,
most kajla bajszú, őszes úr fogad
s a szép Vidorné kedves otthonából
rút gép morajlik s fáradt mécs világol.

Új már a fény, új már az árny s az illat,
kamasz derűk, kesergő éjszakák,
a bánatunk nem gyermek szemről lobbant
s a boldogság csak félszegen hat át.
Jaj, hogy örvendtünk minden rezdülésnek…
Emlékezem, egy nő a fák alatt
kivillantotta sápadt-combja-bőrét
s egész kényével lelkemig szaladt.
Azóta már szemünk csak épp hogy csillan,
hány meztelenség, annyi perc elillan.

Hol hajdanában vékony kisgyerekként
ólálkodtam a felnőttek között,
most annyi évtől felnőtté hazudva
kit keresek, már mind elköltözött.
Magdák, szép Margitok, Palkók és Gyurik
hová kallódott gyermekláncotok?…
évek-gyűrűzte sunyi ráncbilincstől
a gond között már alig látszotok,
pedig óh mennyi, mennyi van még hátra,
hány borzadály és balga lépés átka.

Lám, otthon is minden megváltozott már,
hol lomha talpú fényes asztal állt,
(melyen tökfilkók és ászok kopogtak
s úgy néha-néha bor is folydogált)
most két ágy hallgat gonddal összetolva,
mélyükben fáradt apó és anyó
hortyog édeskés kábulatba esve.
Óh jaj nekik, fejükre hullt a hó,
pedig be szép volt hajdan székre állni
s a barna fürtöt enyhén megcibálni.

Mint nagyfutás közt mégnagyobb iramra
kényszerült, úgy indulok hazulról.
Egy régi-régi képre gondolok
s mintázgatom jövőm a látott újról.
Még visszanézek, jó tenyérnyi hó
villog felém és semmi-semmi más,
álmos szememmel kérdőn pislogok:
vajjon, mi jön, az milyen állomás…
… majd eltűnődöm, lám, ez már Bodok.
— Jaj Istenem, Szentgyörgy hogy eldobott.

Forrás: Költők az árnyékos oldalról