A két Bolyai – Németh László drámája

Azt írtam nemrég, csak akkor szabad írni bármiről is, ha van személyes hozzáfűzni valód… A darabot Marosvásárhelyen 1970-ben mutatták be, akkor láttam, még az első évemet töltöttem a színház előszobájában…
Marosvásárhelyen éreztem magam, olvasva a kezembe került A két Bolyai előadásáról kiadott műsorfüzetet, és nyakamba szakad az egész múlt, amit átéltem főiskolásként. Ez az előadás is azok között volt, amit már láthattam. Hogy ésszel mennyire nem értem föl, csak ma tudom igazán. Pedig már akkor is világos volt számomra mindaz, amit Kovács Ferenc megfogalmazott, de Ferenczy István szavai igazán csak most értek el hozzám.
Ferenczy István is azok közé tartozott, akiknek több volt a tarsolyában, mint amennyit megmutathatott. Bizonyíték erre a műsorfüzetben közzétett vallomása. Nem találkoztam vele személyesen életem során, csak a nézőtérről láthattam. Az előadást, mint kötelező penzumot néztem végig, a két Bolyai, de Németh László miatt is illett megismerni. A vásárhelyi színészekkel, a stílussal, a színházi hangulattal akkor kezdtem barátkozni. És mindent tanáraink szemüvegén keresztül láttam. Számításba se jöhetett a saját különvéleményem, ha lett is volna. Én sepertem félre leghamarabb. Tanulni akartam, magamba szívni mindent, ahogy azt illik is.
Ferenczy István nem vált a kedvencemmé. Ez nem jelent elmarasztalást, éppen csak nem illett akkori ízlésvilágomba. Honnan tudhattam volna, hogy pár évvel később a „székelységet” kell tanulnom nekem is Sepsiszentgyörgyön!? Addig egyetlen színház létezett a világon számomra: Kolozsváron. Most öröm olvasni a színész Ferenczy István vajúdó gondolatait a mesterséggel kapcsolatban, átérezni bátorságát, amivel a szerep mögül kibújik és megmutatja félelmét is.
Kovács Ferenc neve még csak meg sem maradt a fejemben azokból az időkből. Kit érdekeltek akkor a rendezők? Mindent a színészektől szerettünk volna ellesni… Csak lassan nyílt fel a szemem arra, mit is jelent a színház. Évekkel később, amikor Elekes Emmával készített interjúmkor Kovács Ferenc is megszólalt, de úgy, hogy azt ne írjam meg – már más súllyal estek latba a dolgok. Azóta persze megtudtam, milyen pontosság, akkurátusság jellemezte őt is, mint rendezőt, munkája közben – most mégis rácsodálkozó örömmel olvasom sorait, élményeit arról, ami egy rendezőt érhet munkája közepette. Sokkal, ha nem is nehezebb, viszont szélesebb dolga-feladata van, mint a színésznek. De dolga van! Ha visszatekintek – büszke megelégedettség tölt el, hogy abban a korban lehettem színész, amikor a művet-műveket igazán tisztelték. Ahogyan Kovács Ferenc és Ferenczy István is.

---

Ferenczy István: Önmagamról és szerepemről

Igen! Nekünk akkor könnyű, amikor nehéz! Pontosabban fogalmazva: mi színészek akkor vagyunk igazán boldogok, amikor gondolatilag, pszichológiailag bonyolult szerepet kapunk.
Mostanában a középkorú és fiatalabb színészeket gyakran hibáztatják, hogy régebb a színészi alkotás sokkal jelentősebb, mélyebb hatású és lelkesítőbb volt. Én ezt nem is tagadom – bár az én nemzedékem helyzete észrevehetően különbözik elődeinkétől. Egy másik vádra azonban határozottan válaszolhatok. Igenis, az én nemzedékem – legalább annyit, mint elődeink – tisztában van hivatásával, feladataival. Tudjuk, hogy miért és minek a szolgálatában lépünk színpadra; miért és kinek játsszuk el ezt vagy azt a szerepet.
Most pedig röviden magamról szólnék néhány szót – Bolyai János gondolatai révén.
Boldog vagyok, hogy Németh Lászlónak, korunk egyik legnagyobb magyar írójának drámájában, A két Bolyai-ban Jánost játszom. Ki ez a Bolyai János? Válaszolnom kell a kérdésre. Milyen ember, mi gyötri, mi élteti, miért szenved, szeret, süllyed és bukik alá a feledtető és mindent elnyelő perifériába? Érzem feladatom nagyságát és komolyságát. Nem könnyű életre kelteni a nagyot, a mélyet, a fenségében és lángelméjében is gyarló embert. Régóta gyötrő vágyam, hogy a színpadon valami fontosat fejezzek ki, most végre teljesülhet. Lehetőségem nyílt, hogy nagyszabású, őszinte beszélgetést folytassak a nézővel. (Más kérdés, hogyan sikerül ez nekem.) S ha el is pusztul az én Jánosom – ahogy a XIX. század Vásárhelyén sok minden pusztulásra ítéltetett – én az élet pártján vagyok…
Bár az én Bolyai Jánosom a világmindenségbe markol nagy észvillanásaival, a talpalatnyi föld további energiát, önbizalmat nyújtó melegsége és szeretete híján megtorpanni kénytelen. Apja mellé szorul, s mindkettőjükhöz méltatlan viaskodásban őrlődik fel minden szellemi és testi energiájuk.
Örülök, hogy Németh László súlyos szavai segítségével mindezt elmondhatom – épp a vásárhelyi színpadon. Nagy vállalkozásomnak – úgy érzem – valódi eredménye csak akkor lesz, ha a néző nemcsak „gazdagabban”, de kutató nyugtalanságában felajzottan távozik a színházból.
Számomra az lenne az igazi öröm, ha megérezném: szükségük van rám az embereknek.

---

Kovács Ferenc: A rendező néhány megjegyzése

Minden darab rendezésénél újból és újból az első rendezés láza, félelme kerülget, s ezért nem is beszélek, írok szívesen arról, amin éppen dolgozom. Mert mit is mondana egy rendező a készülő előadásról? Hiszen, ha vannak gondolatai, ha helyesen tapogatta ki a „darab vélt szívét”, ha helyesen állapította és teremtette meg azt az éredényrendszert, mely a darab gondolati-indulati anyagát hordozza, ezek a gondolatok kiolvashatók az előadásból. Ha pedig nem olvashatók ki, felesleges írni róluk.
A két Bolyai esetében azonban szükségét érzem, hogy még a bemutató, az előadások előtt mondjak el valamit a közönségnek.
A szatmári színháznál, amelynek tagja vagyok, könnyebb dolgom volt és van, mivel magam választhatom a repertoárból azokat a darabokat, amelyeket rendezni szeretnék. Jelen esetben azonban színház és darab választott engem. Ez sem kisebb öröm. Nagy megtiszteltetés: más színháznál rendezni – Németh Lászlót, Marosvásárhelyen – A két Bolyait.
Éreztem a feladat nagyságát, s ennek megfelelően készültem a próbákra, de csak itt, Vásárhelyen jöttem rá a feladat nem gyanított, ijesztő arányaira. A városban, ahol a Bolyaiak éltek, ahol utcát, iskolát neveztek el róluk, – amelynek nyolc esztendőn át magam is diákja voltam -, nagy és élő a Bolyai-hagyomány. A lakosok nagy száma, így vagy úgy, többet vagy kevesebbet tud a két Bolyai életéről, munkásságáról: életrajzilag, tudománytörténetiéig pontosat és fontosat, s ha egyebet nem, pletykát. Ennyi tanácsot közönségtől még egyetlen darab előadásához sem kaptam. A sokféle igény, a sokirányú és ellentétes irányú várakozás ijesztett rám. Mit szól majd a történész, ha meghallja, hogy Bolyai Farkas már 1833-ban beszélt egy olyan akadémiai pályázat eredményéről, amelyet csak 1835-ben osztottak ki, vagy arról, hogy Bolyai János már 1834-ben említi a kórt, amelyet csak 1852-ben mutattak ki rajta az orvosok: hát a pletykák tudója, amikor majd egy poétizált, lelki púpját takargató Orbán Rózát lát a színpadon a valódi vagy a pletykák Orbán Rózája helyett? Mit szól majd a néző, aki a Bolyai-múzeumban fényképen látható szekrényre hívta fel a figyelmem, ha nem fogja a színpadon látni? A jóindulatú segíteni akarás tanulmányokra, életrajzokra, regényekre hivatkozott, s az egészből egy színpadi történelemóra igénye kerekedett elém.
Mit hozhat fel „mentségül” a rendező ilyen esetben? A művet, a Németh László két Bolyaiját. Mert számára a más művekből való dokumentálódás mellett a legfontosabb dokumentáció, az egyetlen forrásmunka a rendezendő mű százegynéhány oldala. A két Bolyai esetében pedig a rendező különösen szerencsés helyzetben van. A drámaíró Németh László mellett segítségül hívhatja az esszéíró Németh Lászlót, „A Bolyaiak drámája” című kitűnő műhelytanulmányát, a színházi dramaturg Németh László Képzelt beszélgetését egy elképzelt előadás alakító színészeivel, a dráma Apai dicsőség című első változatát, naplórészleteket és a Bolyaiakról szóló filmnovellákat. (Változatok egy témára, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1961.) Ez a kötet mindent elmond, mit tud, mit tart Németh László a Bolyaiakról.
Életüknek abból a három-négy esztendejéből (1833-1837), amelybe az író a darab cselekményét sűríti, a rendkívüli tehetségű apa és zseniális fia tragédiáját ismerjük meg. Az apáét, aki a tudományos vérkeringéstől messze kerülve, mint egy „búvárharang fenekén” töltött élete minden kudarcáért a fiában keres kárpótlást, „hogy akibe jó húsz éve önmagát mintegy áthelyezte: kijut az őt lehúzó föld vonzóköréből”. És a fiú tragédiáját, aki már „az első párducugrásával olyan szép zsákmányt ejtett”, hogy azzal, mint tanítvány, túlnő azon a mesteren, aki apai és pedagógus jogait próbálja érvényre juttatni „a holtig tartó gyámolításra”.
Az történik itt is, amit a kitérő egyenesekkel szoktam szemléltetni – írja naplójában Németh László. – Még az egymás felé tartóéletek is elkerülik egymást: a meg-nem-értés teremtette magány feneketlen térségeiben. Ha egymáshoz valók is, találkozásuk óráját nem tudják összeigazítani. Farkas fiába teszi át élete súlypontját, de épp ezért még mélyebbre löki a pusztulásba; János támogatót keres az apjában, s a domáldi elhagyatottságba süpped; Róza, a bajvívót, a hegedűst, a romantikától körüllengett férfit keresi Jánosban, s egy beteg különcöt tart a karjaiban.” S a darab kulcsául kínálkozó Németh László gondolatokból írjunk egyet a Képezélt beszélgetésből is: „De absztrahálhatunk tovább is. Nevelő és nevelt viszonya itt csak burka, csak megjelenési formája annak, amiről a darabban szó van… A viszonynak. Két ember kapcsolatának általában… Gondolkoztatok már azon, milyen örvény két ember viszonya? S hogy különböző okokból… századunkban milyen sok embernek kell ebbe az örvénybe belenéznie.”
Németh László darabja tehát nem ígéri a tudománytörténet szempontjait mindenben szem előtt tartó portréját a két nagy tudósnak. Annál kevesebbet, de jóval többet is ígér. A Bolyaiak életanyagát, tragédiájukat, az egyik legnagyobb élő magyar író vívódta újra, szűrte át magán s a darab korhűsége mögött, a problémák felmutatásában érezni lehet és kell a szerző korunk kapcsolatait boncolgató, azokon töprengő aggódását, figyelmeztetését.
Így válik Németh László két Bolyaija, ha nem is mindenben hitelessé, de gondolatokban gazdag igaz portréjává a két nagy tudósnak. Azt mutatja meg bennük, ami tudományos munkásságuk eredményein túl, életükből nekünk, mai embereknek is okulásul szolgál.

---

Bemutató: 1970. II. 20.
Rendező: Kovács Ferenc m.v.
Segédrendező: Galló Alice
Díszlet-és jelmez: Szakács György

Szereposztás:

Bolyai Farkas: Lohinszky Loránd, érdemes művész
János, a fia: Ferenczy István
Orbán Róza: Szamossy Kornélia
Dosa Elek: Bács Ferenc / Nemes Levente
Bolyai Antal: Tóth Tamás
Br. Kemény Simonné: Bányai Mária / Székely M. Éva
Barcsainé: Mózes Erzsébet
Toldalaghy grófnő: Lőrinczy Ilona
Lőrinc, inas: Varga József
Deák: Visky Árpád

„(…) A marosvásárhelyi előadás elsősorban a vendégrendező Kovács Ferenc s a színészek érdemének tudhatjuk be, hogy ezen az előadáson ezek az alacsonyabb szinten is megismétlődő emberi vonatkozások kerültek előtérbe, a néző nemcsak a történelem, hanem saját problémáin is elgondolkozhatott. A drámai csúcspont az a két jól beállított s színészileg is művészien megoldott összeütközés jelentette, amelyben a szellemi nagyság az emberi kicsinyességgel méretetett meg, Bolyai Farkas, Bolyai János és Orbán Róza, illetve Bolyai Farkas és testvére Bolyai Antal voltak e két izzó összecsapás részesei, a harmadik, illetve a negyedik felvonásban. (…)”
Kántor Lajos. A két Bolyai – otthon, Igazság, 1970. március.

---

Babits Mihály: Bolyai

„Semmiből egy új, más világot teremtettem”
– Bolyai János levele apjához –

Isten elménket bezárta a térbe.
Szegény elménk e térben rab maradt:
a kapzsi villámölyv, a gondolat,
gyémántkorlátját még csak el sem érte.

Én, boldogolván azt a madarat
ki kalitkából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot,
mint pókhálóból sző kötélt a rab.

Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új végtelent nyitottam én eszemnek,
király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab törvényhozó.

---

(Megjelent az előadás műsorfüzetében)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ