A Székelykeresztúron élő Szente B. Levente legújabb kötetével új műfajban jelentkezett: lejegyzett anekdotákkal.
A világban széltében-hosszában járva elképzelhetetlen, hogy ne hallanánk egy-egy továbbmondásra érdemes anekdotát. Maga a műfaji megnevezés a görög kiadatlan szóból származik. Jelent tehát nyomtatásban meg nem jelentetett, vagyis a szóbeliségben terjedő történetet, illetve olyan csattanós történetet, amelyet a hitelesség igényével mesélnek történelmi eseményről, személyről, meg történelmi hitelesség nélküli adomát, amely jellemtípusokat mutat be.
Ha egy jó történetet hallunk, mesélünk tovább, általában nem gondolkodunk azon, hogy anekdota vagy adoma-e műfajilag, sem azt nem vitatjuk, hogy mennyire hiteles maga az esemény, netán a mesélője. A Bé kell nyúlni a medve torkába címen a székelyudvarhelyi Székelykapu Kiadónál megjelent kis kötet alcíme szerint anekdotákat, igaz történeteket tartalmaz. A kiadvány két fejezetre tagolódik, az első, rövidebb rész Óriáskígyók a Hargita lábánál és egyéb tréfás történetek címet visel. Tucatnyi történet a gyűjtő lakhelye, Székelykeresztúr, illetve Etéd, Siklód, Kőrispatak, Székelyudvarhely és Ivó környékéről. Van közte olyan is, ami a történelem ködébe vész, ha igazságtartalmát vizsgálnánk, például az, amely a fejezetcímet szolgáltatta (Óriáskígyók a Hargita lábánál), illetve a Keresztúr környéki monda (A kővé változott asszony). Többsége vándoranekdota, legalábbis a Hargita nyugati oldalán. Az Itt lajbitépetés lész címűt legtöbben Sófalvához kötve hallhatták, a kötet címadóját Udvarhelynek a Hargita felőli részén, a Kapd bé, kicsi fiam és a Vigyázzatok, mert likas a híd címűt valószínűleg Erdély legkisebb tanyáján is jól ismerik. Az Udvarhelyt Csíkkal összekötő vasútvonal terve – máshonnan tudjuk – valóban létezett, magyar királyi mérnökök tervezték meg, egyesek, mint Szente Levente, máréfalvi (A csűrt nyitogató máréfalvi), mások kápolnásfalusi gazdára fogják a hiányát, aki nem vállalta, hogy a csűrjén áthaladó vasút miatt folyton nyissa-csukja annak kapuját… A szovátai Petőfi- és Eminescu-szoborról, meg a negyvennyolcas hősről, Zeyk Domokosról (akinek nevét az egykori tanítóképzőben működő szakiskola viseli) szóló valószínűleg teljesen ismeretlen. Az első egyéni leleménnyel megfogalmazott csattanó (a két ismert, korábbi évtizedekben a népek testvériségét jelképező költő testvérisége Szovátán azért valóság, mert hiszen „apáról testvérek”: Bocskay Vince szobrászművész az alkotójuk). A Zeykről szóló elképzelhetően írásban is ránk maradt történet, amely másfélszáz év után is a szabadságharcosok vitézségét hirdeti (kőszobrát Demeter István faragta).
A könyvecske terjedelmesebb része teljesen Székelykeresztúrhoz, illetve a közigazgatásilag régóta a városhoz tartozó Fiatfalvához köthető, címe a lehető legegyszerűbb: Történetek Tutiról. Arról a fiatfalvi származású cigányemberről van szó, aki 1989 előtt az egész vidék legismertebb alakja volt, helyi Naszreddin Hodzsa vagy Till Ulenspiegel. Mindenesetre híresebb-nevesebb volt, mint a körzet Nagy Nemzetgyűlési képviselője.
Szente B. Levente az összegyűjtött történetek által szinte emberöltőnyi időtávolságból tekint vissza a csavaros észjárású munkakerülőre, akinek csínytevéseit a hatalom oldalán lévők az elméssége, rafináltsága, a közemberek a rendszerrel szembeni szókimondása miatt nézték el, tűrték el. Ezeket a történeteket, szám szerint 74-et az egykori fiúszék központjában élők mondták el. A mostani olvasók között sokan lesznek, akik Tutit ismerték is: a buszállomásnál délben történeteit mesélte, illetve egy-egy pohár ital, szál cigaretta reményében társult alkalmi társaságokhoz, akik őt hallgatták. Azóta a történetek fénye kissé megkopott, ezen kíván segíteni Szente B. Levente ezzel a gyűjteménnyel.
Tuti alakja már életében közismertté vált, bár igazi nevét nem ismertük-ismerjük. Az azóta eltelt időszakról a gyűjtő feljegyzi a következőket: A gyűjtés alatt arra is felfigyeltünk, hogy a Tutival kapcsolatos viccek, anekdoták olyan elemeket is tartalmaznak, melyekről nem tartjuk kizártnak, hogy történhettek máshol, más személyekkel is, ám az idővel „legendává” nőtt Tutira ezt, hogy a meséléskor valóságosabbá tehesse egy-egy mesélő, összekeverte néha, talán szándékosan. Ezzel próbálta elérni akaratlanul is, hogy történetének magva fennmaradhasson.
Az azóta eltelt idő akár szándékosan, akár akaratlanul is felnagyította Tuti alakját, történeteinek csattanója, hangulata azonban jól jellemzi azt a korszakot, amikor keletkeztek és elkezdtük továbbmesélni.
A kiadvány, amelynek illusztrációit a székelyudvarhelyi Péter Katalin készítette, minden korosztály érdeklődésére számot tarthat.

Forrás: Hargita Népe, Műhely, 2019. május 3.