A Szente B. Levente gyűjtötte anekdotákból
Zeyk Domokost amikor Székelykeresztúron megviccelték
A székelyudvarhelyi származású S. Róza néni gyermekkorában Betfalván szolgált, ott hallotta egy szakácsnétól aki az uradalomban főszakács volt, hogy amikor Petőfi Keresztúron járt, itt tartózkodott Zeyk Domokos is.
– Mivel sokáig tartott az út idáig lóháton – mesélte Róza néni – Zeyk is igen kifáradt, hát korán lepihent. Akkoriban föl volt bolydulva a város, ki örült, ki búsult, mert hát csatába kellett menni a kozák, meg a muszka ellen, s az nem volt kicsi dolog. Azon az éjjelen valami nótázók nem hagyták nyugodtan aludni az urat. Mulatós ember hírében állott ő is, hát hamar felkelt és csatlakozott a társasághoz. Jól belakhattak azok borból, mert hajnalban amikor a katonáknak eligazítót fújtak, Zeyk Domokos nem kapta sehol a kardját. Meg volt indulva rendesen, ahajt valami pénzt nyomott valaki kezébe, hogy fusson ide s ide, nézzen a kard után.
Az meg is került. De gondolták mielőtt visszaadnák neki a kardot, előbb megviccelik az uraságot. Amikor visszamentek hozzá, azt mondták neki, hogy nem találták meg.
Zeyk Domokos, hogy ne mutassa mások előtt mennyire megijedt, így vágta ki ekkor magát:
– Ha nincs meg, hát nincs! Majd szerzek én az ellenségtől kardot!
A Tuti-történetekből
Egyik esztendőben úgy volt, hogy Ceausescu a városba jön látogatni.
Mint minden ilyen alkalommal, bárhol ahová ment, nagy takarításokat rendeztek. Nem számított, hogy milyen évszak van, a fűnek zöldelnie kellett, a virágoknak illatozniuk.
Tutit általában ilyenkor, ha csinált valamit, ha nem, vitték a börtönbe. Annyi ügye volt, hogy ezt megtehették véle. Féltek tőle, ha itt lesz a nagyfőnök, nehogy valami kellemetlenséget okozzon. Ugye, sok ember megüti utána a bokáját.
Valahogy ez egyszer a nagy felhajtásban nem jutott eszébe senkinek Tutival foglalkozni.
Ment hát magától a milíciára.
Majd kiesett a szemük azoknak, akik bent voltak. Nem tudták elképzelni mit akar? Miféle dolgot művelhetett?
– Elhatároztam, – mondta a milicistáknak -, hogy jó dolgot cselekszem erre az alkalomra.
– Ugyan biza, miféle jót tudsz te csinálni? – kérdezték.
– Hallom, hogy a pályán száll le a helikopter, hát néztem a helyszínt, elég ramaty állapotban van. Ha adnak nekem zöld festéket, én az egész pályát kifestem.
Nem volt mit tenni, a városban amúgy is festették már a sárga füvet zöldre. Neki is adtak valamennyi dobozzal.
Estére kimegy valaki, nézze meg, hogy halad ez a Tuti.
Hát ott egy fűszál sem volt lefestve.
Keresik gyorsan, elindulnak a háza felé. Hát már messziről látszott, hogy hol lakik. Az egész ház zöldre volt festve.
Szépen megint be kellett zárják. Félig-meddig hiába, mert aztán csak nem jött akkor Keresztúrra a fő-fő elvtárs.
***
Sok volt Keresztúron, aki szökni próbált a határon át. Még több, akiket elfogtak. Valamennyit miután hazahoztak, ameddig várták az ítéletet, a helyi milícián befogták egy-egy kicsit dolgozgatni.
Egyik alkalommal Tuti is az őrsön van. Amíg a sorára várt, unta magát. Nézelődött a folyóson. Lássa, hogy az udvaron négy legény rakosgassa a fát, egyik helyről hordták a másikba, onnan le a pincébe.
Senki nem volt éppen mellettük. Nyitva volt az ablak egy kicsit, hát, hogy senki nem figyelt rá, kihajolt és leszól a legényeknek.
– Fiuk, – mondta – a parancsnok elvtárs azt üzeni, hogy a pincét gyorsan ki kell üríteni az udvarra, mert né, átalakítás lesz ott.
Neki, ha fogcsikorgatva is, de a fiuk sebtiben kezdték kifelé hordani amit addig bevittek.
Mire észrevették, már kint volt a nagyja.
Úgy járt a gumibot a hátakon ezek után, hogy azt gyorsabban nem is lehetett volna.
Azok is elfelejtették mondani, hogy kitől üzent a parancsnok.