Szeptember utolsó hetében Jávor Ferenc tanár elvtárs megígérte a kíváncsi nyolcadikos tanulóknak, hogy olyan diafilmeket fog vetíteni a tanítási óra második részében, amelyek segíteni fognak az ismeretek könnyebb elsajátításában, és két ponttal emelhetik az írásbeli felelet értékét, ha a következő órán – amikor ellenőrző dolgozatban számolnak be a tanultakból – leírják, hogy mit láttak. A szolgálatos tanuló, az osztály kérésére, azt a diafilmet tette be a vetítő gépbe, amelyik az államelnök ifjúkoráról beszélt. Az egyik gyerek cifrázott kacagással kiáltott föl:
– Nem tudtam, hogy cipész volt. Ti tudtátok? A tanár elvtárs tudta? Hány osztálya lehet?
– Kettő, mint a személyvonatnak – hallatszott a harsány hangú Lőrincz András epés megjegyzése.
Valósággal föllángolt, tüze volt az osztály röhejének. Egy-két fiú hangja szinte nyerített, és egy iázó hangot is hallani lehetett.
Az osztályterem ajtaján kopogtattak. Az igazgatónő lépett be. Mintha a mosolya érkezett volna hamarább.
– Szeretem – mondta –, amikor ilyen jó kedvvel tanul az osztály. Gyerekek, maradjatok csendben, szükségem lenne a tanár elvtársra! Nyomban visszatérünk.
Az osztályterem ajtaja előtt, a folyosón az igazgatónő megállt, arcáról eltűnt az előbbi mosoly, és reszkető hangon közölte, hogy Ferencet a rendőrség keresi. A tanáriban a helyi rendőrőrs egyenruhása várta, aki barátságosan köszönt, kezet nyújtott, és közölte, hogy parancsot kapott a felsőbb szervektől, mely szerint el kell kísérnie Ferenc tanár elvtársat Maroshévízre. Neki – mármint a rendőrőrs alkalmazottjának – azt mondták, hogy betörtek Ferenc tanár elvtárs garázsába, és emiatt hívatják. Amint kiléptek az iskolaudvar kapuján, Victor, a rendőr megállított egy közeledő teherautót, amelyik épp a városba igyekezett. A kocsiban a nyomasztó, hűvös csendet a rendőr kíváncsi kérdése oldotta föl, aki fia tanulmányi helyzete iránt érdeklődött. Victor megállíttatta a teherautót a városi rendőrség épülete előtt. Bekísérte Ferencet a rendőrparancsnok irodájába, ahol egy Könyves néven bemutatkozó szekus tiszt és egy behemót rendőr várakozott.
– Tanár elvtárs – szólalt meg a rendőrfőnök -, feljelentés érkezett, aki, amint utólag kitudódott, szekus tisztként szolgálta a helyi államhatalmat, tanár elvtárs — ismételte — följelentés érkezett, mely szerint a könyvei között valutát, dollárt rejteget. Házkutatást kell tartanunk. Ezért jöttek az elvtársak. Ha engedélyt kér, megadjuk. Ha nem, akkor jóváhagyom…
Jávor tanár elvtárs lakása az egyik tömbház harmadik emeletén volt. Mielőtt beléptek volna a lakásába, Könyves nyomozó arra kérte Jávor tanár elvtársat, hogy hívjon be egy szomszédot, mert a szabályzat szerint a házkutatás szemtanút kér. Jávor tanár elvtárs nem találta otthon a szomszédokat. Dolgoztak. Lement a második emeletre. Ott is hiába kopogtatott, nem nyitottak ajtót. A negyedik emeleten, a fölötte lakó szomszédot otthon találta. Különös ember volt. Csak könyörgő kérleléssel lehetett megpuhítani. Délfelé járt az óra mutatója, amikor elkezdődött a házkutatás. Jávor és a tanúskodó szomszéd az ágyon ültek, onnan figyelték a könyvek lapozgatását, a dollárkeresést. Nem találtak. Az egyik szekrény alsó részében hat kartonskatulya sorakozott, bennük borítékok, a borítékokban helytörténeti dokumentumokról készült kivonatok, jegyzetek, másolatok várakoztak. Könyves az asztalra tette a skatulyákat. Leült, és hozzálátott a jegyzőkönyvíráshoz.
– Kérem, hagyja a skatulyákat, azok az én jegyzeteim. Keressék a dollárokat! Ezért jöttek.
Könyves mintha süket lett volna. Nem válaszolt. Megszámozta a skatulyákat, megszámolta a skatulyákban sorakozó borítékokat, és mindezt följegyezte a jegyzőkönyvébe, melyet aláírt, és talán még Jávor Ferenc is aláírta, mert alá kellett írnia az elkobzásra jelölt dokumentumok listáját, akárcsak a szemtanúknak, de erre már nem emlékezik.
Könyves fölállt az asztaltól. A munkatársával ismét hozzálátott a könyvek lapozásához, a „dollárkereséshez”. És akkor a bejárati ajtó előtt gyerekbeszéd hallatszott. Jávor gyerekei, a negyedikes Zsolt és a másodikos ikerleánykák nagy kacagással léptek be az ajtón, de amint megpillantották a szobában lévő idegeneket, a három gyerek zokogni kezdett, olyan viharos erővel, hogy Könyves és munkatársa ölbe kapták a borítékos skatulyákat, és kifelé indultak.
– Álljanak meg – szólt, szinte kiabálva Jávor –, a skatulyák itt is maradhatnak, ha bezárjuk az egyik szekrénybe és maguk pecsétzárat tesznek rá. Ez a kérés jogos, maguknak tudniuk kell erről.
De Könyvesék olyan gyorsan surrantak ki az ajtón, mint a tolvajok. Talán már nem is hallották Jávor utolsó mondatát. Jávor észre sem vette, amikor a szomszéd, a szemtanú is kiosont a bejárati ajtón. A gyerekek átkarolták apjuk lábát, derekát, és nem tudták abbahagyni a zokogást. De Zsolt sírással küszködő kérdésére a leánykák is elhallgattak.
– Mit kerestek édesapám?
– Pénzt, dollárt.
– És találtak?
– Igen. Elég sok lejt. Megtalálták, amit elköltöttem az utazásokra, a szállodákra, az éttermekre, az elpazarolt időre, amíg a dokumentumokat gyűjtögettem.

Forrás: Komán János: A fogasra akasztott gyermek. Kreatív Kiadó, 2017.