ismételten
becsukatta velünk
a nyitott ablakokat is,
amikor szépen hullt az eső,
mert a gödrös-lyukas utcákról
a szobába szállt a finom por,
a petróleumlámpa fénye is mutatta,
ami fehér volt, sárga lesz, mint a sötét szobák
között kóbor lelkekként álcázott
barázdás, szép arcokon a dac,
és az eresz alá behúzódó verebek
csivitelésétől a szomszéd
nem hallja, mit beszélünk,
mert az is baj,
pedig az igen fontos neki, és
hát nekünk is, mondta, mondja ma is,
mert ne adj isten, csúnyákat beszélünk,
ő már csak tudja, mit illik, akár
ilyenkor, az esőben is, máskor is,
ha a rekkenő hőség elől
árnyékban heverészve csevegtünk,
emlékeztetett, amikor félreértett
egy-egy oda nem illő szót,
micsoda kalamajka lett abból,
miután a sűrű jelentgetések közepette,
a gyorsan lekörmölt mondatokhoz
maga is elfelejtett kitenni jó párat
az idézőjelekből, s mi lett aztán,
hej, tapogatta csámporodott derekát,
éppen a bal veséje tájékán,
védeni akart, mégis az incidens után,
sőt még mamájnap is a gyógyírrel teli dobozt
nem teheti le, jaj, micsoda idők,
mennyi tévedés, megannyi jó ügy
érdekében, és hát nem bocsátja meg,
védelmezőként semmibe vettük,
neveletlenül vesszük még ma is,
pedig miként tudott, erejéből
mi tellett, kifejezetten csak mellettünk állt,
figyelt lankadatlan, éjt nappallá téve,
ha kellett, egyenes gerinccel, soha nem hajbókolt,
buzgóságát ki köszöni meg, lám,
se akkor, se ma, egyikünk sem,
de látja már, elegünk lett belőle,
ha nem így lenne, nem cseréltettük volna le
a régi ablakokat,
csak azt az átkozott lábtörlőt nem érti,
azt miért hagytuk meg.

Forrás: Csillagtitok. Garabontziás, 2019. Marosvásárhely