Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
(József At­ti­la: Két he­xa­me­ter)

József At­ti­la egész költészetét végigkíséri a halál-motívum, újabb és újabb létértel­mezési kísérle­tek a költeményei, de élete vége felé, az öngyil­kossága előtti hóna­pok­ban az ilyen szöve­gek mind gya­ko­rib­bak, mind konkrétabbak. A Két he­xa­me­ter 1936 de­cem­berében íródott, és halála előtt, 1937 no­vem­berében ismétel­ten visszatér nem­csak a halál, ha­nem a te­metési szer­tartás motívumára: „Íme, hát meg­lel­tem hazámat,/ a földet, ahol ne­ve­met/ hibátla­nul írják fölébem,/ ha el­te­met, ki el­te­met” (Íme, hát meg­lel­tem hazámat). Mint ahogy ugyan­eb­ben a költemény­ben a bűnösség – ártat­lanság di­lemmája is megint fel­merül: „Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni he­lye­men./ Nagy ne­vetség, hogy nem vétet­tem / többet, mint vétet­tek ne­kem.”
Nem vélet­lenül uta­lok a te­metési szer­tartásra, hi­szen a „ki­teríte­nek úgyis” nem csupán emel­ke­dett költői meg­fe­lelője an­nak a cáfol­ha­tat­lan igazságnak, hogy egy­szer meg­ha­lunk úgyis mind­annyi­an, ha­nem áttéte­le­sen a végtisz­tesség gon­do­la­ta is ben­ne van. Úgy értel­me­zem a ha­lott „ki­terítését”, mint az An­ti­goné óta min­den­ki­nek kijáró ce­remónia részét. Érde­mes be­le­gon­dol­ni, Arany János a Tetemre hívás indításánál mi­lyen je­lentéssel használja ezt a ki­fe­jezést, ami­kor leírja, hogy Bárczi Benőt „Kastélyába vi­tet­te föl aty­ja, / Ott le­tevék a hűs pa­lotán; / Ki se terítte­ti, meg se mo­sat­ja: / Vérben, ahogy volt, nap nap után / He­ver egy­szerű ra­va­talán.” Vagy­is nem en­ge­di el­si­rat­ni a ha­lot­tat, amíg a gyil­kos kilétére fény nem derül. Igen, a „ki­teríte­nek úgyis” sok­kal többet je­lent, mint egy­szerűen a halált, po­zitív (tisz­tessége­sen el­te­met­nek) és ne­gatív (megölnek, el­pusztíta­nak) asszo­ciációkat egy­aránt kínál. Vi­szont a vers fő mon­dandója min­denképpen az, hogy nem egy­for­ma, ami egy­formának látszik, és nem mind­egy, ami mind­egy­nek tűnik. Vagy­is meg­ha­lunk előbb-utóbb, netán el­puszíta­nak, de az is le­het, hogy meg­adják nekünk a végtisz­tességet ak­kor is, ha nem éltünk tisz­tességben, ám a tisz­tességes élet­nek úgy­sem a végtisz­tesség a célja, a méltó élet­nek sem­mi köze a méltó halálhoz. Ugyan­is a tisz­tesség, vagy­is az erkölcs nem eszköz a Két hexameter sze­rint, ha­nem önmagában való érték. Nem le­het álta­la sem örökléthez jut­ni, sem másfaj­ta ju­tal­mat nem várha­tunk érte, ezért is végte­lenül szo­morú a máso­dik sor pont­tal lezárt, tehát ki­je­lentő mon­datként meg­fo­gal­ma­zott be­fe­jezése: „Ki­teríte­nek úgyis”. József At­ti­la zse­ni­a­litása ab­ban áll, hogy egy kétso­ros vers­ben is a le­hető leg­komp­le­xebb morális di­lemmát tud­ja fel­mu­tat­ni. Az első he­xa­me­ter­ben még látszólag vállal­ja a da­cos közhe­lyet, hogy nem érde­mes tisz­tességes­nek len­ni (gon­dol­junk a Tiszta szívvel című ifjúkori versére), nem érde­mes saját sza­badságun­kat korlátoz­ni, mert úgyis meg­ha­lunk, de a máso­dik he­xa­me­ter­ben már átfordítja ezt az el­len­kezőjére: nem az erkölcs­te­len lét a természe­tes, nem az je­len­ti a sza­badságot, ha­nem az erkölcsös. Vagy­is ele­ve morális lények va­gyunk, su­gall­ja a költő, ez a lényegünk, és nem a ju­ta­lomért kell erkölcsösnek lennünk. Élet és halál elválnak ezáltal egymástól, a halál nem foly­tatása az élet­nek, és a végtisz­tességnek sin­csen köze a tisz­tességhez.
Mind­ez per­sze le­het létfi­lozófia, de költészet csak ak­kor lesz belőle, ha a szöveg meg­formálása is adekvátan ki­fe­je­zi ugyan­azt. És éppen ez a nagy­szerű József At­ti­la-i le­lemény: a két sor két egymásnak el­lent­mondó állítása egyet­len szó cseréjével (én he­lyett ne), il­let­ve az írásje­lek változ­tatásával valósul meg, tökéle­te­sen azo­nos versmértékben, sem a hosszúság, sem a rit­mus nem különbözik. Vagy­is maga a for­ma is azt su­gall­ja, hogy ami látszólag tel­je­sen egy­for­ma, az tel­jes mértékben különbözik ugyan­ak­kor. Azt is mond­hatnám, hogy ugyan­az a kez­det (a születés), és ugyan­az a vég (a halál), tehát sem az egyik, sem a másik nem fon­tos, ha­nem ami közöttük van: egy szócska és néhány írásjel különbsége.
Tehát elsősor­ban saját ma­gunk­kal kell megküzdenünk, hogy si­kerül-e a tisz­tességet, az erkölcsös éle­tet önmagában való értéknek te­kin­tenünk. Ha igen: az az iga­zi győze­lem. A „ki­teríte­nek” előhívja a le­teríte­nek bal­sej­telmét is, ez így tel­jes. Lám, a jó vers, bármi­lyen rövid, ki­meríthe­tet­len, mert tovább­gon­dol­ható. Ebből a két sorból rögtön ki­hal­lom Pi­linsz­ky Jánost is (és ez is így van rendjén, nem­csak az előd hat az utódra, ha­nem az utód is újraértel­mez­te­ti velünk az elődöt): „ma ontják vére­met”.

Forrás: eirodalom.ro