Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Kozma Mária: A másik táj

(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2002, Szerkesztő: Megyaszay Kinga. A borítót Fuják Gyula fotójának felhasználásával Hajdú Áron készítette)

Hogyha létezne valamiféle olyan számláló, amelyik mindig fordulna egyet, amikor egy szerkesztő a szerzők kéziratára kitesz egy vesszőt, egy pontot, behúz egy kötőjelet, szétbontja a nem helyesen leírt összetett szavakat, vagy éppenséggel összehúzza, amelyek fölöslegesen tartanak szét, a hivatalos helyesírásba kényszeríti a kettős betűket, a hosszú „í”-ket, megtanítja az idegen tulajdonneveket, hogy mikor viselkedjenek főnévként vagy jelzőként, és ha igen, akkor mi a jellemzőjük, szóval ha létezne egy ilyen készülék, akkor jobban pörögne mint egy gázóra a csíki fagyok idején, és valamiféle hihetetlenül nagy számot mutatna majd minden szöveg végén. Ha pedig a Kozma Mária (1948) szerkesztői-főszerkesztői teljesítményét mérné a Pallas-Akadémia Könyvkiadó elmúlt negyedszázada alatt, akkor azt hiszem, hogy teljesen ki is akadna, hiszen nem lenne képes olyan nagy számot megjeleníteni, amely el is férjen a kijelzőjén. Egy-egy kéziraton végzett szerkesztői munka voltaképpen varázslat: a megjelent könyvben már nem látszik, egész egyszerűen eltűnik belőle. Semmi nyoma annak, hogy mit húztak ki, mit javítottak, mit módosítottak a kéziraton mindenekelőtt a szerző és az olvasás érdekében. És képzeljük el, hogy amikor valaki a mások versei, regényei, tanulmányai fölött töpreng hónapokon és éveken át, akkor hogyan fog neki a saját szövegeinek. Mert megintcsak gondolkodni kell, megintcsak írni kell, megintcsak le kell ülni melléje, mivel a szépirodalom nem úgy működik, mint bármiféle közéleti vagy politikai szöveg, amely a napsütéstől az árfolyam ingadozásig mindig ráhangolható valamire. A szavakkal való bánás kemény munka, és különösképpen az, hogyha felelősségteljesen teszik, hogyha rászánnak egy életet. Kozma Mária az évek folyamán több mint húsz regényt, novelláskötetet jelentetett meg és a gyermekirodalmat is olyan sikerrel gazdagította, hogy Csillala mesterét nem kisebb helyen, mint a Kolozsvári Magyar Színházban is bemutatták. Emlékszem, amikor Forrás-kötete, a Festett kászposztalepke megjelent, többen magukra ismertek az elbeszélések hőseiben. És ez mitsem változott a mai napig. Hogyha nem történelmi témákat tárgyal, akkor mindennapjaink élete lüktet könyveinek a lapjain, rendszerint a felszín alá tekintve, nem csak a történések színét, hanem fonákját is megmutatva, és bizony olyan típusfigurákat teremt, amelyekben könnyű megtalálni a tükörképet. Névházasság a Magyarországra való kitelepedésért, a Németországból itthon vakációzó székely menyecske rázza a rongyot, de elszorul a szíve, amikor vissza kell mennie, a Budapesten tanuló egyetemista erdélyi kislány nehezen alkalmazkodik a fővárosi magatartásformákhoz, a csíksomlyói búcsú a tévéközvetítések nyomán alakul át olyan látvánnyá, amelyben a politikusok arcfürdetése fontosabb mint a vallási átélés – csupán néhány magyarázat arra, hogy mit jelent a másik táj. Kozma Mária félti-óvja-őrzi, ami veszendőbe mehet, a demagógia oltárán nem óhajtja feláldozni az értékeket és hagyományokat, tudja, hogy a nagy magyar olvasztótégelyben könnyen elpárologhat a székely sajátosság. Elmondta egyszer nekem, hogy valamelyik magyarországi nyomdában, az ott nyomtatott, általa szerkesztett néprajzi tanulmányokban, kijavították a „székely harisnya” szókapcsolatot székely nadrágra. Hosszasan leveleztek, még legalább ötször visszajavították, amíg elhitték, hogy ami ott nadrág, az itt harisnya. De ami ott harisnya, az itt nem nadrág.

A feljelentő levél

Alulírott harmincnyolc éves feljelentem mindazokat, akik engem oda, ide, vagyis ahol vagyok. Ó, hát látják, már nehezemre esik leírnom, juttattak, hova is. A doki elment.
Azt ajánlotta, és levittek, kísértek a rajzterembe, ahol a többiek igen, de én nem, mert büdösség is volt és a kezem is görcsöt. Az ujjaim is és a fejem is. Újra gyötörni kezdett a féloldali fájás, a szemem mögött röpködött és szárnyaival csapkodta, visszhangosan sikítozott bennem a sirály, és halántékomnak belülről egy egész tengervihar összes hullámai nekiütköztek. A rajzolás tehát nem. Akkor azt mondta, írjak mindent, ami eszembe. Egy egész oldalt teleírtam a saját tulajdonságaimmal. Én művészettörténész vagyok. Én művészet vagyok. Én vagyok. Ezt többször leírtam, több lapra, és a fontosabb részeket piros ceruzával gondosan aláhúztam. Úgy mint: én, művészettörténész, vagyok. A doki megnézte, és azt mondta, jól van. A doki elment.
Vártunk néhány napig, és akkor azt ajánlotta, hogy próbálkozzam még egyszer, és gyűretlen, fehér lapokat adott, és én megint leírtam sokszor az összes saját tulajdonságaimat, vagyis: én művészettörténész vagyok, és aláhúztam a fontosabb szavakat, úgy mint: én, művészettörténész és vagyok. A doki bólogatott, azt mondta, jól van, és még azt is, hogy sokkal olvashatóbb lett az írásom, mint a múltkoriban, én is megnéztem, láttam, hogy tényleg. A doki elment.
Azután sokat gondolkoztam, hogy melyik a végső határa az életemnek, igyekezetemet még nagyobb vágyódás koszorúzta, és nem adatott meg nekem, és a doki elment.
Faggatni kezdtem a saját értelmemet, hogy válaszoljon, hogy minden és minden egyes és satöbbi közül mi számomra a legszükségesebb.
A megnyugvás utolsó próbája úgyis a halál. Hiába írom le akárhányszor az összes tulajdonságaimat, az már nem segít rajtam, csak a dokin segít, aki mindig elmegy. Őrajta segít, mert kibogozza belőle a többletet a maga számára, és aztán értem tesz ezzel valamit. Úgy gondolom. A doki mindig csak elmegy, látom, hogy csukódik mögötte az ajtó. Most is.
Az én életem hosszú és széles folyómeder, kavicsos.
Nemcsak a dokit ismerem. Másokat. Azokat most belefoglalom a följelentő levél soraiba és sorai közé, odafogom, befogom, a sorok hosszú kötelek. A központozás azt jelenti, pontok, vesszők, kettőspontok. A sorok engem is jelentenek, és a központozás őket, azokat, akik megszaggattak. Én szaggatott vagyok. Szaggatott vonal. Mint egy dadogás, végső megnyugvásom határa hol.
Illetlen dolog feljelentést írni, de kénytelen. Őket ítéljék a megnyugvás utolsó próbáját kiállni. Miért engem? Engem ne. Ők, megszámlálható és reménytelenségben megszámlálhatatlan számtalan szerelmeim, ismerőseim, barát, idegenrokon. Feljelentem őket (egy) türelmetlenségük és önzésük miatt, be akartak engem is szervezni ebbe. Én nem. Akkor ott, itt, hagytak, ahol. Meg küldtek is. Küldtek ide. Én rázkódtam és reszkettem. Feljelentem őket (kettő) emberi dolgaink iránti nagyképűségük, közönyük okán. Csúfoltak, ha én. Ha más is emberi dolgok iránt. Én nem, ha be akartak szervezni ebbe. Ott, itt, hagytak, küldtek, vagyok, ahol, reszkettem, rázkódtam, nagy földrengés, özönvíz, pusztulás bensőmben, születés semmi, kit izgat. A doki elment.
Feljelentem őket (három) nem is szerettek senkit. Ilyenkor megsajnálom. Csak úgy tettek, mintha igen volna. Mint színészek éltek köztem és a világ között, óceáni távolság. Magányoázisban megnyugvás utolsó próbája forrásvíz, én is egyedül. Mire jó. Úgyis meg kell szokni, ha sivatag.
Jobb, ha nem kérdeznek. Hallgatsz. Nincs árulás, árulkodás, feljelentés. Hallgatsz. Hallgat. Tetteti magát. Mint színész él. Én nem mint színész. Azt mondja a doki, az nem baj, mindig vannak ilyenek, akik, mint én is, nem mint színészek, a baj az, hogy megféltemijedtem, a világ nem türelmes hozzám, ha félem. Csak akkor türelmes, ha van hatalmam, önhatalmam, önuralom uralmam, fontos a megbelenyugvás, annak utolsó próbája, amikor szabadon engednek a világban, de én újra ide, mert. A doki tehetetlenül széttárja a kezét, tehetetlenül megvonja a vállát, van jóindulata, csak a tehetetlenség, amikor nem látom, sóhajt. Előttem soha. Odakint, amikor én nem. A doki elment.
Na most esetleg folytatom.
Feljelentem (négy) őt, aki mondta: művészettörténész, festészet, szobrászat terén, legyen férfi, mert különben sok a női akt, egy nőnek sok, az esztétika férfiszempontszületett, szépségideál férfiaknak van nőkről, főleg, többségileg, most is a legócskább reklámtól. A filmben is mind többen levetkőznek. Szóval, jó, na jó, ha érdekel a meztelenség, a leszbia, légy ott, de ne az légy, aki erről írni akar. Mondtam, én leszbiában sem. Zavarba ejtettek a nevetésükkel, sokan, akkor. Mind, mert mind. Én szégyelltem magam, jó, de miért. Feljelentem őt (öt) goromba esztelenség, (hat) magány, (hét) esztelen engedelmesség, (nyolc) hiábavaló lázadás, és mind a többit, ami van, csakhogy hirtelenjében eszembe nem. Kérem, tegyenek valamit, hogy ezek a tulajdonságok ne.
Alulírott harmincnyolc éves azzal a fordulok, kéréssel, hogy másokat is ne, oda, ahol én már.
Maradok tisztelettel az emberiség jobbik része iránt, aki vigyáz, hogy valakit is nehogy oda, ide, ahol én már. Néha lehet megszokni. Nem tudom, lesz-e időm, alkalmam, hogy én találkozzam, olyannal, aki jobb, mint. A doki azt mondja, többségben vannak ilyenek. Szerencse. Nekem idáig nem volt szerencse ehhez, talán ha szabadon engednek repülni a sirályokkal a tenger összes hullámai felett, akkor. Addig maradok tisztelettel. A doki elment.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei