A témának szól-e a felfokozott érdeklődés, vagy az írónő varázsának?Könyvtárunkban kézről kézre adják az olvasók…
Máig szóló rejtély, hogy mi az írói kvalitás Szvetlana Alekszijevics fehérorosz (másként belorusz) Nobel-díjas írónő műveiben? Elég egyet is elolvasni, s már le is képezhetjük a módszert: válassz egy közérdekű témát, keress hozzá beszédes partnereket, akiknek van róla mondanivalójuk, beszéltesd őket, jegyezz fel mindent, majd szerkeszd könyvvé – de ne siess, elpiszmoghatsz akár évekig is – nem hajt a tatár!

Csernobili „imakönyvére” csekély két évtizedet áldozott Szvetlana Alekszijevics. A mű annyira eszköztelen, és olyannyira mozaikok alkotják, hogy az ember nem is hiszi, mihez kellett ide ennyi idő? Hiszen húsz év alatt akár kézzel is le lehetne másolni, méghozzá több példányban.

El kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy megértsük azt a vívódást, amivel az írónő szembesült, miközben anyagát tette-vette, fúrta-faragta. Mert az százas, hogy nem monológok nyers szövegévek traktálja olvasóit. Bár helyenként úgy tűnik, mintha a szerkesztő háttérbe vonulna, s hagyná beszélni alanyait. Akik néha összefüggéstelenül beszélnek. Miként az életben szoktak. De a sok monológ ijesztő képét adja ki az összeroskadt szovjet rendszernek. Azt hiszem adott ponton, hogy elég volt, nem olvasom tovább, már mindent tudok, le van leplezve az a világ. És mégis, tovább olvasok, ameddig a könyv tart, hátha még rejteget új igazságokat a számomra. És rejteget… De hiába mondom magamban, hogy mindez a Szovjetunióról szól, s ott is csak inkább Fehéroroszországról, mert a történések ismerősek, mintha csak a szomszédban estek volna meg, ugyanannak a logikának megfelelően, kísérteties hasonlósággal.

Rokonszenves az írói szándék is: „Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?” Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett. Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „A, maga oda való? Mi van ott?” Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg – mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől, A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot…”

Sikerül-e ez a szerzőnek? Olvasója válogatja.
Van, akinek hiába sorakoztatja megdöbbentő tényeit, mert az illető nem lát át a szitán. Leragad a jelenben, a múltban. Süket az előre mutató gondolatokra. Pedig a Csernobili ima nem csak az „akkori” eseményhez jelent kulcsot, hanem mindenhez, ami a hazugság és a félelem tartományába tartozik. Breviárium ez a könyv, többszöri olvasatra szól, nem szabad eldugni a könyvtár mélyére. Kézügyben tartom, egyelőre…

Cseke Gábor

Néhány jellemző monológot a könyvből a Periszkóp portálon itt találunk.