Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Iulia Deleanu: Căutări şi destine. Cu sufletul deschis (Útkeresések és sorsok. Nyitott lélekkel.)

(Editura Kriterion, Bucureşti, 2002, Szerkesztő: Elena Diatcu. Műszaki szerkesztő: Florica Budnic. Borító: A. Poch)

Az utóbbi években, rendszerint augusztusban, Segesváron romániai kisebbségi fesztivált tartanak. Miközben a több nyelven csevegő turisták végighömpölyögnek a várudvaron és megállnak az ott felállított színpad előtt, ahol reggeltől-estig pereg a műsor, addig én be szoktam nézni a környező utcákban felállított sátrakba, ahol rendszerint a nemzetiségek szellemi termékei kapnak helyet, és mindig találni valami érdekességet: kétnyelvű örmény folyóiratokat, albán édesség recepteket, bolgár útikalauzt, lipován történelmi visszapillantásokat, görög és olasz adatokat az anyaországgal való kapcsolatukról, legutóbb pedig a romániai zsidó közösség sátránál vásároltam csökkentett áron, egy nagyon szép képzőművészeti albumot a romániai zsidó festőkről, közülük jó néhányat magyarként, a nagybányai művésztelep alkotóiként, vagy avangárd váradi festőkként ismerünk. A tavaly megajándékoztak a Realitatea evreiască című folyóirat néhány számával is, amelyeket félretettem, hogy majd belenézek. Amikor most újra lapozgattam Iulia Deleanu igen érdekes könyvét, amely több interjút tartalmaz még itt élő, vagy innen már máshová költözött romániai zsidó személyiségekkel – írók, művészek, tudósok, politikusok, egyetemi tanárok – , akik rendszerint felidézik a maguk sorsán keresztül a romániai zsidóság történetét, gondoltam, hogy rápillantok a szerkesztőség névsorára és valóban ott találtam az ő nevét. Közben az is eszembe jutott, hogy a könyvet egy csíkszeredai Kriterion-találkozón kaptam tőle, hiszen a kiadó a romániai rendszerváltás után is próbálta folytatni azt a soknemzetiségű gyakorlatot, amely Domokos Géza igazgatása idején meghonosodott, de már szerényebb sikerrel. Népszámlálási adatok szerint Romániában 1930-ban mintegy nyolcszázezren vallották magukat zsidó származásúnak, 1956-ben ez a szám százötvenezerre csökkent a román és magyar hatóságok deportálásai, majd az izraeli áttelepedések nyomán, a 2011-es adatok szerint pedig már csak háromezren alkotják a közösséget. A Kádis vagy Kaddish egy ősrégi zsidó ima, amelyet a gyászolók mondanak elhunyt szeretteikért. Csak férfiak és csak olyan közösségben, ahol legalább 10 zsidó férfi van. Jól emlékszem, a csíkszeredai találkozón az volt a legszívszorítóbb, amikor egyikük elmondotta: már olyan kevesen vannak, hogy a hitközség gépjárműveket kell béreljen ahhoz, hogy az ország különböző településeiről tíz férfit összegyűjtsenek az életből távozót búcsúztatni. Iulia pedig, nem lévén sem felmenő, sem oldalági férfi rokonai, sok-sok utánajárással kaphatta meg a főrabbitól a kivételezést, hogy imádkozhasson elhunyt édesanyjáért. És ezt, amolyan prousti, az eltűnt idők nyomában technikával meg is írta újabb könyvében, amely alighanem egy végleg búcsúzó, és már csak temetőiben, fel- vagy fel nem újított zsinagógáiban itt maradt, az idők folyamán olyannyira értékes kultúrát teremtő romániai nemzetiség siratódala is.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei