A fenti kép a Varsói melódia előadásából van, amikor beleszerettem.
Azóta eltelt két emberöltő is.
Bemutatta a csángó asszony életét az Árva élet c. előadóestjében, eljátszhatta I. Erzsébetet Kovács Levente rendezésében, Paul Foster darabjában és még nagyon sok szerepet.
1939-ben született Nyárádremetén.
Volt a marosvásárhelyi Székely Színház tagja, majd Nagyváradon, Kolozsváron, Veszprémben játszott. Déry-né díjjal tüntették ki.

Ahogy a hetvenes-nyolcvanas években a kendőt a fejére teszi, ahogy ül egy széken a színpadon, minden idegszálával befele hallgatózva, ahogy a lehulló délutánban a monostori negyed tömblakásában beszél nekem az elbeszélhetetlenről…

„… Ül a fotelben, lassan homályosodik a szoba, Ági körvonalai is sejtelmesebbek lesznek.
– Lacit mindig a virág érdekelte, engem, ami bent van a földben. Igazából a munkát az végzi el, ami nem látható. Ott készül a munka bent… Azért sikerül valami ritkán, mert nagyon kell értse a környezet, a hely, mit akarsz…
Olyan költőien fogalmaz, ahogy elhelyezi szavait a térben, az időben, ahogy megválasztja a csendjeit, ahogy nem siet, ahogyan mindennek megtalálja a valódi helyét, hogy elnézést kérek a kedves olvasótól, ha ebben a beszélgetésben részemről megfigyelésből, szeretetből is több jutott neki. Ezt azonnal megérzi Czikéli úr, aki meg is szólal.
– A bizalom fontos.
– Nem is az – mondja Ági – szörnyű, hogy nem ismerjük egymást… Valami van…, amikor jól érzem magam. Ezen a pályán bátornak kell lenni. Nem szabad lássa a környezet, hogy te félsz, hogy izgulsz. Bátornak kell lenni. Ez számít. Nem tudok magamnak bebeszélni semmit. Vásárhelyen nem is voltam jó. Ahol hét évig nem játsztam, ott az I. Erzsébet sem ment. Kolozsváron könnyebb volt jónak lennem…”

/részlet a vele készült beszélgetésből 1982-ben Kolozsváron – Nászta Katalin/