Írni kellene egy szonettet,
legyen zárt, mint az életem,
logikus, áttekinthető,
világos és reménytelen.

Legyen eleje, közepe,
és legyen neki vége is,
legyen pazar a szövege,
legyen sötétje, fénye is.

De hát zárbontogató voltam,
és minden volt az életem,
csak logikus nem és világos,
szerkesztett és reménytelen.

Szerkesztetlen szárnyaim mindig
keresték a forró napot,
pimaszul az eget seperték,
szemtelen voltam és vagyok,

én rákérdezek, pedig nem kell,
megírom, holott nem szabad,
előlem minden jóérzésű
ember a békébe szalad.

Én kívülről vagyok csak béke,
belül kaland és háború,
probléma a problémátlanság,
gerendáim közt rág a szú,

nekem borzalmas szót fogadni,
bár amit mondják, azt teszem,
ezért aztán a házasságom
folyton épülő szerelem,

ezért a barátságaim
hullámvölgyek, hullámhegyek:
magam sem tudom, hogy mikor,
és vajon mi elé megyek.

Bocsásd meg ifjúságom vétkét,
és érett korom bűneit,
de nem lennék, ha nem ilyen lennék,
egy égi mester bűne – itt.