Franciaország Dél-Ázsiáért és Romániáért kártérítésként megkaphatja a Marsot. Hintsék be sóval ezeket a területeket. A nemlétezés kozmoszát hirdetem. Ez életem hite és álma. Délután, amikor a Tejúton sétálok, és megszólítok egy pepitaruhás, kedves angyalt. Az angyal megadja nekem a címét. Másnap felkeresem. „Itthon van Ilse?” – kérdezem a háziasszonyt.

– „X kisasszony itthon van, de nem létezik.” – válaszolja ridegen.

Idős, előítéletekkel teli asszony.

„Köszönöm, én sem létezem” – mondom,

„jelentsen be, kérem”

Az Ébredő Kongó fővárosában Csombe, a kultuszminiszter, a kánikula ellenére is nagy munkában volt. Egy külföldi delegációt várt, és zulu és maszáj műveket készített elő a számukra. A valaha világhírűvé vált Donnert Cirkuszba jelentkezett annak idején, hogy nyugati tanulmányait folytathassa. Hintáslegénynek jelentkezett, de csimpánznak vették fel, abba a nagy cirkusza, ahol a bengáli tigris lett, de kanárit szült.

Tibetben a lámát istenként tisztelik, minden egyházi és világi hatalom a kezében van – mesélte Westfáliában egy bárban  az ismeretlen hírlapírónak. Ezen kívül eszik az ürülékét. Az ürüléket, mely éppen, mert illatos növényekkel él, kellemes ízű, „mint egy szalonkás” – csak a papok, a nemesek, a kiváltságos osztály eheti, mert minden ténykedése szent, úgy ez is, s meghatározott nagy ünnepeken egybegyűlnek az ország nagyjai, s ceremóniák között kapnak egy falatot. Az orosz események hatása alatt egy sajátos forradalom indult el, ugyanis azt kezdték követelni, hogy a nép választott követei is kaphassanak egy falatot. Papok és nemesek, veszélyben érezték a kiváltságaikat, összefogtak, a nép azonban lázongani kezdett, lándzsákkal ölték egymást és sok ezer ember elpusztult. Csombe mélázva elbámult. Az emlékek. Amikor megette a szurumbu tüörzs fejét, s a mellette álló kajmán tenyerébe tett nyitott kajmánfejben leverte termetes szivarjának végét.

Hogy az emberek mennyire másképp tudják nézni dolgokat – kiált fel a narrátor- Nyugati társadalmunk egyenesen az elmagányososodás felé tart, mert tagjai egyre kevesebbet kommunikálnak egymással és ebbe sokan bele is betegszenek. Az itteni bennszülöttek viszont a kevés beszéd alapján éppen azt szűrik le, hogy nekünk, fehéreknek, nincsenek problémáink.” Csombe ismét belefeledkezik a szenzorálandó műbe.

A hősnő tizennégy éve neveli maszáj harcos férjétől született lányát a modern Európában, ami fogós kérdést állít fel a nemzetközi jogászoknak, hiszen hiába válik el Corinne jogilag Brüsszelben, ha Kenyában a férje nem ismeri el a válást, még a harmadik kenyai felesége után sem. Ám a dolgok emberségesebben zajlanak, mint az írásbeli törvények engednék. A távoltöltött 14 év tanulsága az, hogy a globalizáció utoléri Kenyát is. Férjének öccse, akinek motorkerékpárja második a sivatagban, az elsők közé tartozik ugyan, aki áttért a modern életvitelre. „Elgondolkodtató volt, hogy ez már a természetes kommunikációnak a végét jelezte, s valószínűleg a maszájok is az elmagányosodott európaiak sorsára jutnak.”

. A lányok sem hordanak annyi ékszert, mert az iskolás fiúktól nem kapnak annyit ajándékba. Az iskolába járó lányoknak már egyáltalán nincs is ékszere, mert az iskolában megtiltották. Még a vörös okkert sem hajlandók magukra kenni. Azok sem, akik nem tanulnak. Inkább a Nairobiból hozott krémeket használják. A lányok ma már nem viselnek álltabőrből készült, gyöngyökkel díszített szoknyát sem. Ezeket már csak a szertartásokhoz veszik fel.” Pont olyan lehet mindez a mi számunkra, mintha egy kalotaszegi szőttes elmúlását panaszkodnánk el egy hollandnak, kezében egy laptoppal, mikor mi még a mángorlót sírjuk vissza a Bosch automata mosógépek korában. Csombe a lányok körülmetéléséről szóló részt nyálcsorgatva olvasta fennhangon.

A romantikarajongó élvezni fogja a sztorit. Döngenek a tamtam-dobok, félmeztelen maszáj harcosok rázzák a lándzsát, szaporodnak a kecskék, birkák, üstökben fő a fűszeres kecskehús, nő az egy főre jutó feleségek száma, mások a szokások, törvények, de mindvégig emberi marad a regény csúcspontja, a kulturális máztól megfosztva, Corinne találkozása anyósával, akit csak Mamának hív. Az író énképének, az alteregónak azonban meggyűlik a baja a valósággal: az elődnek elvitte a fél arcát egy sakál

Aztán beugrik egy másik cenzorálandó mű:

A világszerte ismert, népszerű író, Paul Theroux fogja magát, rábök a földgolyó egyik pontjára, Afrikára, és nekivág egy szál maga, minden kíséret, védelem, hivatalos támogatás nélkül. Vakmerő utazása a sötét kontinens északi pólusától, Kairótól a déli csúcsig, Fokvárosig vezet a világ leghosszabb, legveszélyesebb, egyben legfantasztikusabb útján. Megy bozótbuszon, haldokló teherautón, kofavonaton, tankhajón és fatörzsből kivájt kenun, átlép kilenc vad határt, megmerül Egyiptom, Szudán, Etiópia, Kenya, Uganda, Malawi, Mozambik, Zimbabwe és Dél-Afrika mélységeiben, dacol országúti rablókkal, lázhozó rovarokkal, packázó hivatalnokokkal, állja a sivatag hevét és a sártengert fakasztó monszunt. Nyomorultak közt jár, éli az életüket, eszi az ételüket, issza a vizüket, alkalmazkodik szokásaikhoz, nem finnyáskodik, nem fölényeskedik, nem játssza el a kényes, fehér turistát.

Az arab és a fekete Afrika közötti 1001 átjárhatatlanság

A Földközi-tenger déli partja mentén öt országban Afrika lakosságának mintegy egyötöde él, és az országok területe a kontinens földterületének majdnem egyötödét teszi ki. De vajon ha az Afrika szót használjuk, gondolunk-e a marokkóiakra, tunéziaiakra, egyiptomiakra is? Vajon ugyanazon a földrészen élnek-e, mint a tanzániaiak, kongóiak, nigériaiak, a dél felé nyúló kontinensen? Vajon ott, a Szaharától délre, ahol bizonyos értelemben minden európaiul, főként angolul, franciául és portugálul folyik, hallottak-e már egyáltalán ezekről a – ha szabad így mondani – észak-afrikaiakról? Ők pedig a maguk részéről hallottak-e a Szaharától délre élő fekete kortársaikról?

Arabok! Ugyan ki szereti az arabokat? Addisz Abebában ez nem kérdés. De eközben elsősorban senki nem azokra az algériai, tunéziai és líbiai diplomatákra gondol, akiket az etióp fővárosban, az AOU (az afrikai egységszervezet) székhelyén akkreditáltak. És nem is az Egypt Airre, Afrika legrégebbi légitársaságára, amellyel valamikor első ízben értem itt földet, hogy aztán örömmel adjam hírül: én is Afrikában élek, nevezetesen Kairóban. Az arabok a szaúdiak a Sheratonban, azelőtt a Hiltonban. A szomszédok Jemenből, akiket nemcsak az eritreai (vörös) tengerpartról és a Dzsibuti-beli hétköznapokból ismernek, hanem a keresztény felföldön egyénként is láthattak. És talán a rendkívül sötétbőrű szudániakban, akikből itt egy időben nagyon sok volt, szintén van valami arabos, legalábbis az arab nyelv, amely az etiópiai hivatalos nyelvvel, az amharival és az Eritreában meg az északi Tigray nevű tartományban beszélt tigrinia nyelvvel közelebbi rokonságban áll, mint Etiópia többi 80-90 nyelvének többsége.

Nairobiban, a déli szomszéd országban többnyire hiába érdeklődik az ember a – legalábbis hivatalos nyelve alapján – arab ország iránt, amelynek van egy (bár rövid) közös határa Kenyával, noha szinte mindenki tudja, hogy a luóknak és más, az ország nyugati felében élő népcsoportoknak nemcsak Ugandában vannak közeli rokonaik, hanem éppenséggel Szudánban is, amely Kenya távoli északnyugati részével határos jó 1500 km hosszúságban északon és északnyugaton. A maszájok és más kenyai népcsoportok a tőlük 3500 km-re lévő csád-líbiai határvidéken élő tubu-nomádoknak közelebbi rokonai, mint a saját országukban élő bantu többségnek, közelebbi rokonaik, mint a tubuk a tuaregeknek, berber szomszédaiknak az algériai Szaharában, Malitól és Nigertől északra. De ezzel Kenyában nem sokat törődnek, és arabokra meg végképp nem gondolna senki. Az arabok, azok Jasszer Arafat és Szaddam Husszein, meg a libanoniak a kaszinóban, akiket Nyugat-Afrikában sem tartanak túl sokra, de akiket mindenütt ismernek. Mombasában a tengerparton található még néhány dúsgazdag jemeni hátterű család. Zanzibárban, Tanzániában sok minden emlékeztet az 1698-tól 1964-ig itt uralkodó ománi szultánokra.

Kelet-Afrikában az iszlám sem tekinthető olyan hívószónak, amely azonnal az észak-afrikai tengerparti országokat idézi, legfeljebb Idi Amin Kaddhafival való kapcsolata esetében. Muszlimok itt is akadnak, még őshonosok is, és nemcsak a szuahéli tengerparton. Kenyában jó 5%, Tanzániában 35%, Malawiban még az elnök is muszlim. Minden bizonnyal arab örökségről van itt szó, de ázsiai közvetítéssel, s az iszlám idegen eredetére vonatkozó elképzelésekben ez inkább az indiai szubkontinensről bevándoroltak alakjában ölt testet, a brit gyarmatosítók egykori kíséretében, mint a pakisztáni muszlimok, köztük Agha Khan, akiről számtalan kórházat és általa alapított iskolát neveztek el.

A világ leghosszabb motoros túrája, az Afrikát hosszában átszelő Tour d’Afrique.

Alig egy hét, és Kairóból útnak indul a világ leghosszabb motoros- versenye, az Afrikát hosszában átszelő Tour d’Afrique. Stílusos túráról van szó: a mezőny a gizai piramisok lábától startol, a befutó pedig Afrika legdélebbi pontján, a Jóreménység-fokánál lesz. Az egyik az ókori egyiptomi kultúra nagyságát hirdeti, az utóbbi a XV. század nagy hajós felfedezőinek állít emléket. E két végpont között a közel negyven résztvevő tíz országot érintve 11900 kilométert tesz meg.

„Januárban a kellemes egyiptomi télből indulunk, és májusban a meleg dél-afrikai őszbe érkezünk meg. A szervezők három évszaknak megfelelő hálózsákot javasolnak, ugyanis a tikkasztó hőség és a hetekig tartó esős évszak mellett az Etióp-magasföldön éjjelenként akár fagypontban is lehet részünk” – meséli Szanyi Gergő, az idén negyedszerre rajtoló Tour d’Afrique történetében az első magyar rajthoz álló. Gergő civilben grafikus, fotós, többek között a National Geographic Online webdesignere.

A piramisok után a Vörös-tenger felé veszi az irányt a mezőny. Átkelnek a közép-egyiptomi hegyvidéken, majd Luxor magasságában a tengerpartról befelé, a Nílus felé kanyarodnak. Afrika leghosszabb folyója mentén tekernek egészen Asszuánig. Egyiptomból Szudánban a Nasszer-tavon áthajózva jutnak el.

Szudánban az egykori Núbia területén, a Nílus mentén vezet az út, egészen a fővárosig, Khartoumig, amely a Kék- és Fehér-Nílus egyesülésénél épült. Khartoumtól délre a muzulmán-arab Észak-Afrika fokozatosan a hagyományos törzsi kultúrák Fekete-Afrikájává alakul át.

Miközben lenyűgöző tájakon halad át a csapat – érintik többek között a Kék-Nílus forrását, a Kék-Nílus vízesést, a Tana-tavat és kolostorait, illetve a fővárost, Addis Abebát – , a túra során a legkeményebb fizikai megpróbáltatás e 12 Magyarország területű Etiópiában vár rájuk. Elszánt motorosoknak való terep az Etióp-magasföld 3500 méteres hegycsúcsaival.

Addis Abebától délre szelídül a táj, Kenyában azonban újabb megpróbáltatás vár a bringásokra a korábbi részvevők naplói szerint: a régi idők lávafolyásain át vezető úton a „buckás út” fogalma állítólag új értelmet nyer. A táj eközben rendkívül változatos: a köves sivatagot hegyek, majd szavanna váltja. Az Egyenlítőt szintén Kenyában szeli át a mezőny, és a főváros, Nairobi jelenti a túra felezőpontját is.

Nairobitól csak egy nap biciklivel a tanzániai határ, és a sokak számára Afrikát szimbolizáló Kilimandzsáró hegység. Tanzániában több nemzeti parkot (Serengeti, Ngorongoro-kráter, Manyara-tó, Taragire és Ruaha) érintve vezet az út.

Csombe felsóhajt, szivarért nyúl. Arra a látogatásra gondol, melyben Csurka István látogatná meg őt, hogy Magyarország és az Ébredő Kongó közti kulturális kapcsolatokat fellendítsék. E+hhez fellapozta a rendelkezésre álló előzmények listáját. Gondolt a „magyarabok”-ra.

Magyarabok

Csombe egykor tudósított arról, hogy a Nílus egyik szigetén egy „magyar” nevű berber törzs él, amelynek tagjai állítólag II. Szolimán szultán serege által összefogdosott magyar hadifoglyok, majd katonák leszármazottai.

A tálib uralom végeztével nem lett azonnal rend és béke, s főleg jólét Afganisztánban. A diplomatafeleségek legnagyobb örömére az ENSZ misszió gondolt rájuk is, s egy hivatásos fodrász is került az afgán misszió tagjai közé. Deborah nemcsak az amerikai, anglo- diplomáciai kar feleségeinek szépségéért felel, hanem afgán vendégeinek szépségéért is. De emellett még másra is van gondja.

Itt azonban nem elég gyantaszűznek lenni, hanem valóban vért kell felmutatni, az igazi, ősi hagyományoknak megfelelően, ezzel bizonyítván a menyasszony szüzességét. Debbie frufrut igazít, tanácsokat ad, gyantáz, és becsületet óv meg. Teszi mindezt nagy mesélőkedvvel, igazi női szemmel. Mindaz, amit eddig tudtunk az afgánok és tálibok, az oroszok és amerikaiak viszonyáról, most női szemmel lesz láttatva, mi több elmesélve, mert a Kabulba került Deborahba igazi nagy mesélő szorult, és általa női szemmel, azaz teljesebb képet formálhatunk egy sokat szenvedett ország erkölcsi és anyagai talpra állásáról.

A megérkezés- Deborah szemével

Néhány nappal később a mi kis önkéntes csapatunk találkozott más külföldiekkel is, akik már egy ideje Kabulban éltek, többek közt olyanokkal, akik évek óta laktak a városban. A kisbusszal mentünk a találkozóra, és amikor megérkeztünk, a csapatvezetőnk szólt, hogy gyorsan és fejeket behúzva menjünk be az épületbe. Senki figyelmét nem akarták felkelteni azzal, hogy nagyszámú külföldi tartózkodik egy helyen, nehogy véletlenül egy tálib szimpatizáns kihagyhatatlan célpontnak tartson bennünket. Bent körülbelül százötven ember kavargott bemutatkozó köröket róva, névkártyákat cseréltek és elmesélték egymásnak, hogy milyen projekten dolgoznak éppen. A találkozón bejelentik egy fogászati klinika létrehozásáét is, és bemutatják Debbie-t is, mint a kolónia új fodrászát. Ováció. Tapsvihar.

Debbie női szemmel láttatja az új, helyét kereső Afganisztánt, ahol még erősek a hagyományok és szigorúak az erkölcsök, de egy olyan agyafúrt, michigani hölgy, mint Debbie, mindent megold. Beszámolója többet mond el a mai afgánok gondjairól, életéről, mint egy tucat útikönyv. Férfi létemre még én is élveztem. Gondolta Csombe

Egy-két történet visszaköszön, mint ez is, de ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek, hál istennek, a világ bármely pontján élnek is, egyformák.

A kelet-európai példa:

Hol van már a tavalyi hó, válaszolta Otylka. Régóta barátnők vagyunk, hisz tudod, hogy nem hagylak cserben! Látod, az én uram hivatalnok a kapitányságon, azok nem olyan agyafúrtak, mint a tanárok meg a költők, és ő sem vett észre semmit, pedig ő is azzal fenyegetett, hogy megöl, ha már volt valakim. Diskurálj vele csak nyugodtan, de vigyázz, hogy egy pillanatra se vedd el a kedvét. Az esküvő előtt gyere el, és majd megmondom, hogyan kell ezt nyélbe ütni.”

Aztán a tanár szenteste a karácsonyfánál megkérte Andelka kezét, és nagyböjtkor megvolt a lagzi.

Előtte a menyasszony a barátnőjéhez ment tanácsért. -„Mondd meg a szolgálólánynak, javasolta az, hogy húzzon le egy kis hámot az ürühúsról, adja oda neked, te meg este dobd be az ágyba. Remélem van elég eszed, és a többit nem kell elmagyaráznom. Hiszen költő a férjed!”

Este az ifiasszony úgy is tett. Azt mondta a szolgálólány

Nagyságos asszony, ebben a papírban van az a kis bőr, amit kért. Az meg átvette, és az ágyba dobta.

A tanár meg egész éjszaka boldog volt, és szavalt. Reggel felé aludt csak el. Amikor felébredt, megnézte az órát.

Nyolc óra volt, de a hálószobát félhomály borította, mert a függönyöket leeresztették. A férfi egyszer csak azt érzi, hogy valami a vádlijára tapadt. Lehántotta, az ablaknál vizsgálgatta, aztán odament az ágyhoz, és bemutatta a feleségének. Andelka, édes napsugaram, mondd meg nekem, mi ez? Hogy került az ágyba?

Az megpróbált elpirulni és elpityeredett.

Mondtam neked, hogy óvatos legyél, szóltam, hogy hagyjál, kértelek, hogy ne legyél brutális és nyers, hogy ne sírjak a fájdalomtól, de te nem törődtél vele. Ha egyszer valami megreped és leszakad, akkor az kipotyog, ha nincs, ami tartsa. Érted?

A férfi nagyon boldog volt, de azért újra, megvizsgálta azt a valamit. Aztán sóbálvánnyá dermedt.

Értem, ezt mind meg tudom érteni. De a szentekre, hogy lehetett benned, hogy került oda a kladnói vágóhíd pecsétje?

Debbie másként segít, de ugyanolyan furfangosan. Könyve húsz nyelvre lefordított világsiker.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ