(Kapui Ágota emlékére, aki most 64 lenne)

Mintha magánya
asszony-szobájába lépnék,
olvasom versét:

úgy szólít,
hogy megvonaglik
szavától a csend s közben,
– akárha távolodó térben –
sűrűn havazik az emlék.

Függönyre, ágyra hull
a múlt idő t-je:
itt írt,
beszélt,
sírt,
valamikor élt
s most mindennek vége.

Gyapjas hó födi
a kis dohányzóasztalt,
ahol utoljára teát ivott
egy aranyszegélyű csészéből –
hó az üres lapokon is,
szőnyegen s rajta küszöbig futó,
apró nyomai.

Talán onnan szállt fel
azon az utolsó napon,
mint fordított havazás,
mint hazatérő, fáradt angyal.