A 89-es rend­szerváltás előtt az üzle­tek pol­cai nem ros­ka­doz­tak az élel­mi­szertől, mint nap­ja­ink­ban. Hiány­cikk volt az éle­lem, gyak­ran na­po­kig kel­lett sor­ba állni cu­korért, olajért és gosztáti csirkéért. Rövi­den, min­den ehetőt fel kel­lett fal­ni, mert most is van­nak szegény em­be­rek, de ak­kor több volt.
Az ak­ko­ri szegény családok egyik fője volt Pirgyász is, aki a min­den­na­po­kat ki­használva, ren­de­sen kiélte világát. Nap­pal az újfa­lu­si kőbányában dol­go­zott, de bármennyi­re is volt fáradt, este min­dig volt ked­ve pajzánkod­ni az asszonnyal. Eredményeként volt két kis­fia, akik, amint mon­da­ni szokták többet is et­tek vol­na. Pirgyászék egy kis szobában lak­tak szűkösen, éppen csak elfértek va­la­hogy. Szobájuk faltól-fa­lig ki volt használva, de ami lénye­ges, hogy a két ágy (egyik­ben a szülők, másik­ban a gye­re­kek alud­tak) közé, egy ócska ruhásszekrény volt be­szorítva. En­nek a szekrény­nek a te­tejét Pirgyász a kertből sze­dett almával rak­ta meg, hogy le­gyen a téli, mégszűkösebb időkre. Gye­re­ke­itől, akik nem érhették el, így tar­tot­ta távol, hogy ne falják fel pár nap alatt.
Egyik este, le­fekvés után történt meg, hogy amint Pirgyász piszkálgat­ni kezd­te a nejét, az odasúgta neki:
– Várjál má’ egy ki­csit, amíg el­alusz­nak a gyer­me­kek.
– Várok én, de úgy áll, hogy nem tu­dok tőle átfor­dul­ni a másik fe­lem­re – súgta vissza Pirgyász.
Vártak félórányit, majd, azt gon­dolván, hogy al­sza­nak a fiúk, el­kezdték a pásztorórát. Javában élvezték a műve­le­tet, ami­kor egy erőtel­je­sebb moz­du­latnál az ágy neki büklent a szekrény­nek és arról egy alma pottyant a na­gyob­bik fiúra, aki na­gyon megörven­dett neki, s gyor­san bele is ha­ra­pott. A ki­seb­bik fiú irigy­ked­ve kiáltott oda az apjának:
– Édes­apám, lökjön má’ ne­kem is egy almát!

Forrás: eirodalom.ro