Alig vir­radt, s már ki­kelt az ágyból, pa­pu­csai után ko­torászott a szo­ba sötétjében, majd ki­ment vi­zel­ni a tyúkól mellé. Kémlőn fürkészte az eget, esőfelhők után ku­ta­ko­dott, de azo­kat nem találva magában nyugtázta a napi te­endőit. Ha már ott volt, gon­dol­ta felkölti a ka­kast, hadd ku­korékol­ja ki a haj­nal­ha­sadást. Dol­ga végeztével vissza­in­dult a házba, hogy ve­gyen va­la­mi ren­des gúnyát magára, de a tornácra érve észre­vet­te, hogy a hu­szonéves Mar­ci unokája épp ak­kor lépett be a ka­pun.
– Jó reg­gelt, tata! Maga ilyen korán fel­kelt? – köszönt rá Mar­ci az öreg­re.
– Fel én hála­is­te­nek még egy­szer, gye­re­kem, talp­ra állított ma reg­gel is a Jóis­ten! – hálálko­dott az öreg, majd szi­gorúbb han­gon foly­tat­ta: – A te­he­nek­nek enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz!
– Te­he­nek, te­he­nek… Feszt csak a kínlódás! Az élet nem­csak erről szól, tata.
– Méghogy az élet miről szól? – ne­ve­tett fel kissé gúnyo­san. – Én is mu­lat­tam éjje­le­ket, de reg­gel vet­tem a ta­risznyát, s men­tem ki a mezőre a madárcsi­csergésbe. Ne mind húzd az időt, cserélj hóbe­le­van­cot, s gye­re, segíts ki néhány rend­del.
– Tata, ma vasárnap van. Délben temp­lom­ba aka­rok men­ni – men­te­getőzött Mar­ci, aki­nek az átbálo­zott éjsza­ka után sem­mi ked­ve nem volt kaszálni. Temp­lom­ba se akart men­ni, csak ke­res­te a kibúvót.
– Sze­zon­ban, fa­lun nincs vasárnap. Majd imádko­zunk ebéd után a vadkörte­fa árnyékában, amíg szárad a széna.
Mar­ci érez­te, szo­rul a nyakán a hu­rok, va­la­mi meggyőzőbb ki­fogást kell kitaláljon, hogy eltérítse szándékától az öre­get. Fáradt volt, zúgott a feje, leg­ki­sebb por­cikája sem kívánta a mankózást.
– Tata, maga nem néz tévét? Nem látta az időjárás-je­lentést? – tört elő belőle az újabb tur­piság. – Sárga kód van mára az egész országban. Nem sze­rencsés ilyen­kor el­moz­dul­ni itt­honról. Nagy vi­har van készülőben: jégeső és villámlások, nem beszélve az erős szélről, még magára törné a vadkörtefát.
– Nem kell ne­kem te­levízió, azok­ban csak ha­zu­doz­nak. Itt van­nak a fecskék, elárul­nak azok sok min­dent.
– Igen, de a fecskék nem érzéke­lik a cu­na­mit. A még ne­kik is új… – érvelt tovább Mar­ci.
– Mit? – értet­len­ke­dett az öreg.
– Mit? Mit? Hát a cu­na­mit! – csil­lant fel az uno­ka sze­me, hogy talán mégis si­kerül meg­ve­zet­nie a nagyapját. – Áradások lesz­nek, négy-öt eme­let­nagyságú hullámok jönnek, és min­dent el­so­dor­nak, ami az útjuk­ba kerül.
– Hja, gyer­me­kem, het­ven­ben ak­ko­ra árvíz volt, hogy a fél csordát le­mos­ta a le­gelőről. Mi ak­kor se hal­tunk meg… – fe­lel­te az öreg, de lerítt róla, hogy el­gon­dol­ko­zott. – De azé ma­radj itt­hon, s mi­kor látod, hogy jönnek azok a ma­gas hullámok a kert végénél, en­gedd ki a jószágo­kat, ne­hogy a pajtába pusz­tul­ja­nak.
Mar­ci­nak fülig nyúlt a szája. Talán sen­ki nem örült ennyi­re még cu­na­mi­nak, ha egyáltalán örülni le­het neki. Az öreg elszántan ment vissza a házba öltözködni. Ba­kancs he­lyett a hosszúszárú gu­mi­csizmát húzta fel. Ám előtte egy száraz kapcát te­kert lábára. Ki­felé jövet a verandából magához vet­te a gyapjúlájbiját, majd hátra­ment a csűrbe is. A tar­talékjárom mellől le­akasz­tot­ta a régóta nem használt nagy­ka­rimájú szal­ma­ka­la­pot, bütykös uj­ja­i­val le­pal­lott néhány pókhálót róla, majd hozzáver­te az állásra ve­zető létrához. Nagylábú pókok me­nekültek belőle min­den­felé, de nem sokáig láthat­ta őket, mert a fel­sza­ba­duló szénap­or befátyo­loz­ta a környe­zetét. Követ­kező útja a pin­ce torkába ve­zet­te, ahon­nan egy ny­lonzsákot ko­torászott elő, hogy le­gyen a hátára, ha netán a lájbi elázna.
– Most már jöhet! De a te­he­nek­nek ak­kor is enni kell, mert ha nem adsz, nem kapsz! – ma­gyarázta maga elébe félhan­go­san, majd a kaszát vállára véve kilépett a ka­pun, de még vissza­hal­lat­szott, ahogy az utcán fel­felé mentében sajátmagát győzködi: – Láttam én már közelről bo­csos anya­medvét is… En­gem aztán nem ijeszt meg egy ilyen cuna, vagy mi…

Forrás: eirodalom.ro