Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Barabási László: Jó szerencsét!

(Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1987, Szerkesztő: Varró János, Műszaki szerkesztő: Molnár Attila. A fedőlapot I. Feszt László készítette, Ára 11,50 lej)

Annyi bizonyos, hogy néhány esztendővel a romániai rendszerváltás előtt történt. A Hargita napilapban akkor még működött az Országjáró munkatársunk riportja elnevezésű sorozat, amelyet többen is szerettünk, mert ki lehetett mozdulni a megyéből. Persze, nem mindig kedvtelésre alkalmas témával. Engem például egy ugyancsak emlékezetes útra a Zsil-völgyébe küldtek, ahol az egész országból összetrombitált újságírók jelenlétében, működés közben mutattak be egy óriási frontfejtő gépet, amelyet Nyugat-Németországból importáltak. Eddig minden is rendben, csakhogy a látványhoz alá kellett szállni a szénrétegek között a mélybe, hogy szemügyre lehessen venni azt az óriási, vakondokfejű hernyót, amelyet a porveszély miatt mintha tetőtől-talpig beöltözött űrhajósok irányítottak volna. A gép egy hatalmas pajzsba beépített, amolyan forgó dugóhúzókhoz hasonló szerkezetekkel morzsolta a közetet, majd be is húzta maga mellé a csilléket, tele is rakta, ki is lökte, és csak utána jött a szűk keresztmetszet: a törmeléket ilyen ütemben már nem tudták a felszínre szállítani. A látogatás egész nap tartott, amikor estefele kijöttünk a bányából és megláttuk az éppen lenyugvó nap utolsó sugarait, mindenkiből felszakadt a megkönnyebbülés: végre a felszínen. A bányászok hagyományos jelmondata ilyenkor válik mindennapi valósággá, és alighanem Barabási László (1943-2013) ezt nálam sokkal jobban tudta, mert hasonló címmel írt regényt. Hosszú ideig Balánbányán, tehát nem szén-, hanem rézbányák környékén vezette a művelődési házat, így számomra, aki többször is jártam az Egyeskő alatti, két hegyvonulat közé beszorult városkában, egyértelműnek tűnt, hogy könyvében fellelhetők ugyan dokumentumértékű részletek, de maga az egész szöveg, amint az Amazonon ma neveznék: fiction. Azaz hús-vér emberekkel, jól megírt lélekrajzokkal, szerelmi történetekkel, többet akaró, értelmiségi lét után vágyódó műszakiakkal, tervmutatókat hajszoló pártaktivistákkal, és persze a mindennapi lét nehézségeivel teletűzdelt, a korabeli valóságban gyökerező szépirodalom. Balánbányát, bányászvárosként, már régóta bezárták, ez a könyvem még a többieknél is jobban elsárgult, bizonyítván, hogy a gyenge minőségű papírban nem volt elég kaolin, noha megjelenése idején még a hargitafürdői kaolinbánya is működött. Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. A mindenféle minőségű papírokat Románia jórészt importálja, de a Jó szerencsét!, Noroc bun feliratok itt-ott még láthatók a be- vagy be nem fűvesített meddőhányók, a szétrobbantott leszálló aknák,a szanaszét szórt, rozsdamarta csillék és elhagyott vezetékek társaságában. Barabási Lászlóval még kétszer találkoztam életemben: egy ideig átköltözött Magyarországra, és amikor összefutottunk, elmondta, hogy a Belvedere című turisztikai lapnak ír. Végleges visszatelepedése után Csíksomlyó és Csíkpálfalva között indított nem tudom milyen arcélű vállalkozást és megkért, hogy keressem meg, hadd mondja el, mivel foglalkozik. Székely őstörténet – mutatta a feljegyzéseit -, teljesen más megvilágításban, mint ahogyan eddig gondolták. Utána már csak a fiával találkoztam és elgondoltam: vajon, a hálózatok tudományát megteremtő Barabási Albert Lászlóban (1967), a világ oly sok országában előadó egyetemi tanárban, a több nyelvre lefordított tudományos bestseller-íróban Édesapja íráskészsége öröklődött?

Részlet a regényből

A nap viharral kezdődött, és viharral végződött. A szóáradatok, a könnypatakok mindent elborítottak, mindent befeketítettek. A lakás leideni-palackká változott, amelyben csak úgy vibrált az elektromos feszültség.
És Markos érezte – itt a vég. Ezt nem lehet kibírni.
Mikor már fájt a levegőben rezgő szó is, az asszony taktikát változtatott. Nagyvonalúnak akart mutatkozni. Majd sejtelmes mosollyal ejtett félmondatok titkaiba burkolózva igyekezett rettegésben tartani előpuhított férjét. Előtte utasítgatta gyermekeit, hogy menjenek, beszélgessenek apjukkal, de máskor egy dicséret után következett a bizalmasan elmondott jellemzés.
– Apátok csavargó természetű. Sohasem tud otthon ülni. Állandóan a bányát bújja. Veletek sohasem törődött rendesen. Én vagyok a család mártírja.
– Igen, mert te mindig itthon kell maradj.
– Mert mindig mindent csak te kell megcsinálj.
– Mert csak te szeretsz minket igazán.
És a gyermeklélek csak annyit fogott fel az egészből, hogy a papa rossz, és el akarja hagyni őket. Éntudatuk kimondotta a döntést.
– A papa el akar hagyni engem, mert nem szeret. Mégis, mikor a papa hazajön, s végigjátssza velük a délutánt, az ölébe másznak.
– Papa, ugye szeretsz?
– Természetesen, csemeték. Ezt kérdezni sem kell.
– De akkor miért akarsz itt hagyni minket?
– Eszem ágában sincs. Gyertek ti is velem!
– Igen, ha a mama is jön.
– Mert ott’ te rábízol egy idegen asszonyra minket, s az majd rosszul bánik velünk.
– S a marhára is kell vigyázzon valaki.
– Mert te erősebb vagy, s egyedül is elboldogulsz.
– De miért nem maradhatnánk együtt?
– A mama azt mondja, hogy azért, mert te rossz vagy.
– Vándorcigány természeted van.
– Nem tudsz egy helyben ülni.
És ment a lemez. És forgott. Forgott. Forgott. Mikor lejárt, visszatették a tűt. És újból forgott, ugyanaz a lemez. Addig, amíg a gyermekfej át nem itatódott vele, s olyan kemény nem lett, mint a vízhatlanított sátorponyva. Hogy ezzel károsodik, veszít, kit érdekel? Majd kinövi. S a mama pedagógus. Kitűnő tanárnő. Van egy példázat a suszter cipőjéről.
Fia még kiheverte valahogy, de lánya megcsaltnak, becsapottnak érezte magát. Ellene fordult.
A tárgyalás simán kezdődött, és lassan csúszott át fortissimóba. Először halk szavak, kedves mosolyok, majd megindult a lavina. A legjobb ügyvédek érveltek az asszony igaza mellett. Bizonyították a bizonyíthatatlant is. Kívánták az elkívánhatatlant is. Markos, miután közölték vele, hogy feleségének ítélték a gyermekeket, önként felajánlotta öröklakását, bútorát, nem kérve magának egyebet, csak szakkönyveit és írógépét. Mindezek mellett a gyermektartás is meglepően felsrófolódott. Legyintett rá. Több is veszett Mohácsnál. Sőt! Végeredményben a gyermekek látják a hasznát.
Nem haragudott senkire. Nem tudott haragudni. Még azért sem, hogy ígérete ellenére a felesége nemcsak hogy minden tárgyaláson megjelent, de igyekezett is befeketíteni a férjét. Szinte őrjöngött a bosszúvágytól. Az utolsó tárgyalás után a férfi mégis odalépett volt feleségéhez, felsegítette a kabátját, s felajánlotta, hogy hazaviszi, amit az asszony természetesen visszautasított. Még csak nem is bosszankodott miatta. Természetes reakció.
De az apróságok elvesztése fájt. Ők álltak hozzá a legközelebb. A fiókák. Nem. Azokat nem hagyhatja. Ordítóan hideg lenne nélkülük a fészek. S várja a két reménykedő öreg is őket. Várják második fiatalságukat. Az unokák csivitelését. Újabb pert kell indítani. Ügyvédje alig tudja lebeszélni.
– Részeges volt a felesége?
– Na, de kérem!
– Közbotrányokat okoz erkölcstelen viselkedésével?
– Nem.
– Beszámíthatatlan?
– Mondja, ügyvéd úr, miért kérdez ilyeneket?
– Mert csak ilyen esetekben veszik el az anyától a gyermekeket. Ha valamit ilyesmit bizonyítunk, akkor mehet a dolog.
– De ha nincs?
– Akkor is bizonyítani kell tanúkkal.
– Azt már nem.
– Akkor, kedves mérnök elvtárs, az egész ügy tárgytalan. Felesleges idő- és energiapocséklás.
Tehát ez sem maradt. Az öreg szülőkön kívül senki. Mert a messze levő szőke kislányt újból csak délibábnak képzelte. Legyintett rá. Álmodott ő is, a lány is. A mindennapok valósága másképp nézett ki.
Később is állandóan kísérték a per emlékei. Nem tudott szabadulni tőlük. A telepen eleinte senki sem tudott a válóperről, de a megyeszékhelyen minden tárgyaláson fortyogott a sértett női büszkeség, a birtokolni vágyás s az anyagiasság mofettája. Az ő ügyvédje tehetetlenül tárta szét karját:
– Kedves mérnök úr, ha tudom, hogy maga ilyen málészájú, el sem vállalom az ügyét.
– Nézze, kérem, én a feleségemmel hosszú éveket éltem. Nem az ő hibája, hogy közvetlen környezetében mindent és mindenkit maga mögé akar utasítani. Hatalomvágya könnyen kielégíthető lenne.
– S akkor?
– Nem volt szerencséje. Ha nem én bukkanok eléje, hanem egy nyugodt nyárspolgár, aki jól érzi magát felesége szoknyája mögött, ő lett volna a világ legboldogabb asszonya. Kissé házsártos, de elégedett. Nem kellett, volna minden hónapban, sőt talán minden percben újra bevennie az addig már meghódított pozíciókat. Nem kellett volna óriási erőfeszítéseket tennie, hogy megteremtse önmaga számára a biztonság illúzióját keltő papucsot.
A túlsó oldalon nem voltak ilyen elnézőek vele szemben.
– Ha menni akar, menjen, de örök életében emlékezzék rá, hogy ezt ő akarta. Mi hiányzott neki? Volt lakása, gyerekei, szórakozása. Mindene megvolt, amire egy ember vágyhat, de ő nyugtalan természetű. Atavizmus! Ázsiai őseinek vándor vérét örökölte. Nyugtalan. Tönkre tett minket. Ezért felelnie kell.
– Bízza csak ránk, asszonyom. Nehéz ügy, de érdekeit megfelelően képviseljük.
És képviselték. Az asszony kedves volt otthon. Olyannyira, hogy ha Markos nem ismeri, őt kérte volna meg a válás kimondása után. Csak egy-egy újabb részeredmény kivívásakor vált újból a régivé. Arrogáns, rámenős és kegyetlen.
Számára a per jól kikerekedett ügyvitellé vált. Rájött a lelki megdolgozás előnyeire. Nem lehet tudni, hogy valaki felkészítette-e rá, vagy önmagától kezdte járni ezt az utat.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei