Gye­rek­ko­runk nya­ra­in nem kínoz­tunk macskát, vagy vágtuk le ku­tyakölyök fülét–, farkát, mert akadt kívána­to­sabb ten­ni­való is. Páran vol­tunk csak jámbor­lelkűek, akik­nek leg­na­gyobb csíny­tevésünk a szar­ka­tojás lopás volt, de az akácost megmászni néhány tojásért, ha­csak nem volt üres a fészek, nem min­dig volt fájda­lom­men­tes. El­lenáll­ha­tat­la­nul csábítot­tak a szom­szédos ker­tek­ben vérszínűre érett cse­resznyék, de nem vol­tunk válo­gatósak, meg­tet­te bármi, ami készle­ten volt: ánizs, ri­biz­li vagy a mi­felénk rit­kaságnak számító zöld­borsó. Csibészi képzelőerőnk nem hagy­ta, hogy a kert ma­gassága korlátoz­za a be­jutást a ki­sze­melt cse­megékhez.

– Használd a ku­tya likát! –biz­tat­tuk egymást, miközben sor­ra bújtunk be a kert alat­ti héza­gon, ahol a kóborló kutyák is átjártak kos­lat­ni, vagy élel­met ku­tat­ni. Mi ugyan éret­le­nek vol­tunk a kos­latáshoz, de az élel­met azt fel­ku­tat­tuk, oly­annyi­ra, hogy a gaz­da meg­fo­gad­ha­tott vol­na ide­gen­ve­zetőnek a saját kertjébe. Mi ta­gadás, nem vol­tak ennyi­re ked­ve­sek, földrögöket, cipőket, vagy épp ami a kezükbe akadt dobták irányunk­ba, közben meg verbáli­san is sérte­get­tek: – Azt nem ti kapáltátok éhenkórászok, hogy a körmötök ma­rad­na ott. Megmérgez­lek, ha még egy­szer ide mer­tek jönni.
Me­nekültünk vissza a kutyák átjáróján, de mi­vel sürgős volt a ki­jutás, meg-meg­esett, hogy a kert alján ott­ma­radt egy-egy da­rab rongy vagy bőrda­rab a hátunkról… De­hogy­nem mentünk vissza, tud­tuk nem mérge­zik le a ker­tet, mert ak­kor ők sem ehetnék meg.

Tisztában vol­tunk az idő és a hely ajándéka­i­val, tud­tuk mi­nek van sze­zon­ja és hol találhat­juk meg. Így történt, hogy töklámpás készítésére szottyant kedvünk és a kínálkozó le­hetőséggel élve el­mentünk te­re­pez­ni. A közel­ben volt egy jóda­rab pityókaföld, és imitt-amott a so­rok között tökök is vol­tak, kihívóan ke­rek­ded­re fejlődve. A bőség za­varában le­szedés közbe kezdtük válo­gat­ni, hogy lámpásnak me­lyik a legtökéle­te­sebb for­ma­i­lag, mígnem az összes tököt le­szakítot­tuk a száráról. Ki-ki maga a saját művészi szakértelmével kiválasz­tot­ta me­lyikből sze­retné meg­fa­rag­ni a re­mekművét. Közös el­határozás alapján a többit egy­rakásba hord­tuk a föld végére egy bo­rozdába, majd a pa­tak mel­lett jókora nagy ke­serűlapi­kat szedtünk le­ta­kar­ni. Előkészítettük estére, hi­szen azt a sok tököt fényes nap­pal mégsem vi­hettük ki a házak közé észrevétlenül. Ha­za­mentünk, ma­gunk­kal ci­pel­ve a kiválasz­tott példányo­kat és azok minél ijesztőbbé való fa­ricskálásával eltöltöttük a délutánt. Sötétedés után sze­kerkókba rak­va ha­za­hord­tuk a hátsó ud­var­ba, felét hozzánk a másik felét a tőszom­szédban lakó pajtásunk­nak.
– Játsszunk háborúsdit! – jött az ötlet, s már csa­ta­sor­ba is áll­tunk egymással szem­be, középen a te­lekválasztó kert­tel. Ahogy a fil­mekből láttuk úgy támad­tuk egymást, bom­baként repültek a tökök oda s vissza a kert fölött. Szétvágtuk, ame­lyi­ke­ket nem bírtunk át, hajításkor hul­lot­tak belőlük a ma­gok, így azok vol­tak a gránátok. Ren­ge­teg tök volt, késő éjje­lig folyt a csa­ta.
Korán reg­gel kelt apám, hátra­ment te­he­net fej­ni a csordába csapás előtt, de épp hátul volt a szom­széd is, aki a kutyának vitt enni. Megáll­tak egymás mellé szótla­nul, középen a te­lekválasztó kert­tel, értet­len­ked­ve és ismétel­get­ve néztek hol a földre, hol az égre. Alig­ha hi­hették azt, hogy az égből hullt alá az a sok szétron­csolódott tök, ame­lyek a két ud­va­ron sza­naszét he­ver­tek, mint hullák a harc­mezőn.
Könyörte­len riadót kap­tunk. Az álmosságtól im­bo­lyog­va és sajgó iz­mok­kal mentünk a hadbíróság elé.

Forrás: eirodalom.ro