Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (68)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Hornyik Miklós: Titokfejtők
(Fórum Könyvkiadó, Újvidék, 1988, Szerkesztő: Bordás Győző, Műszaki szerkesztő: Maurits Ferenc, A borító címoldalán Kosztolányi keze a Színházi Élet 1930. május 4.-i számából. A reprodukciót Dormán László készítette)
Manapság divat a retró. Főként az ultrarövid hullámú kereskedelmi rádiókban. A világháló tanusítja: országoktól függetlenül annyi a retró-rádió, mint csillag az égen. A hatvanas-hetvenes-nyolcvan évek legjobb dalai. És nem csupán nálunk, hanem szerte a világon. Fiatalságot felidéző zene-özön néhány időjárás jelentés és közlekedési hír között. Amint ezt az Újvidéken kapott könyvet átlapozom, igazi retro hangulat fog el. De nem zenei. Hanem irodalmi. Amikor még mifelénk, Erdélyben is vitáztak könyvekről, színházról, művészetről. Amikor még minden hét végén kötelező módon elolvastuk az Utunkot, amikor a már nem tudom milyen nevű levelező rovatban a líra vagy a próza ajtaján kopogók megkapták beküldött zsengéikre a szellemes vagy kevésbé ötletdús, támogató vagy eltanácsoló válaszokat. Amikor még az irodalom közszereplőnek számított az értelmiségi létben és érdemes volt nemcsak a művel, hanem visszhangjaival is foglalkozni. Akkor még egy kissé hasonlított életünk mindahhoz, ami Hornyik Miklós (1944-2012) könyvében tükröződik. Irodalomról és irodalmárokról, írókról-költőkről szóló írásait gyűjtötte össze ebben a könyvben. Mindenekelőtt a helyiek, a jugoszláviai magyarok, akik nem akartak elmaradni nem csupán a Szabadkán született Kosztolányi (1885-1936) vagy az Újvidéken elhunyt Zilahy Lajos (1891-1974) mögött, hanem otthonosan mozogtak a nyugati neoavangárd törekvésekben is. Majd a magyarországiak, Németh László, Ottlik Géza, Mészöly Miklós és sokan mások. Azután meg éles szellemi viták a kisebbségek önállóságáról, vagy kettős kötődésükről a határ innenső és túlsó oldalán. Az akkor jugoszláviai magyar napilapban, a tabloid formátumú Magyar Szóban bőven volt hely mindenre, hiszen a szerkesztőségünkbe elvetődött néhány példányból lehetett tudni, hogy a napoktól függően húsztól-negyven oldalon jelent meg. Mint ahogyan a középhullámon, esténként, még néha feltört a Kárpátok közé a noviszádi rádió magyar adása is. Temesváron biztosan a tévét is láthatták, és minden bizonnyal Hornyikot is, mert újságíróként majd mindenhol dolgozott, a korabeli Képes Ifjúság főszerkesztése különösen őrzi a nevét. 1991-ben azután áttelepedett Magyarországra és a rákövetkező években küldött még nekem néhány Világszövetség nevű lapot, amelyet az akkor még Csoóri Sándor elnökölte, megújult intézménynek szerkesztett. A Magyarok Világszövetsége alól azóta kihúzta a talajt a politika és a műszaki fejlődés, hiszen amikor bárki-bárkivel beszélgethet széles e földgolyón és ha pénze van, odautazik, ahová akar, akkor másfajta szövetségek alakulnak ki: honlapok, levelező csoportok, megszállott családfa kutatók és így tovább. Hornyik temetésére budapesti íróbarátai külön könyvet jelentettek meg és ebben azt írták: a legeredetibb, a legszélesebb kultúrájú, a legválasztékosabban beszélő publicista és irodalomtörténész. Milyen remek lenne, ha manapság ezeket a jelzőket nem kellene retrónak tekintenünk!
József Attila képvilága s a modern magyar próza
A magyar kritika egyik nem szembeötlő, nem is számontartott fogyatékossága, hogy az irodalmi kölcsönhatások, a motívum-átvételek és a továbbfejlesztések kérdését a három alapműfaj egymástól elhatárolt területein vizsgálja. Írói pályaképeket és irodalomtörténeti értekezéseket olvasva olyan benyomásunk támad, hogy költőink csak költőinkre, elbeszélőink csupán elbeszélőinkre, drámaíróink pedig kizárólag drámaíróinkra gyakoroltak hatást. A műfajok közötti átmenetekről alig-alig, a rejtettebb műfaji kölcsönhatásokról pedig egyáltalán nem veszünk tudomást.
Azt például jól tudjuk (restellem is elsorolni), mely költőinkre hatott indító erővel Ady, Babits, Kassák. Ady hatása Dutka Ákostól Juhász Ferencig terjed, Babitsé Szabó Lőrinctől Nemes Nagy Ágnesig, Kassáké Barta Sándortól Tolnai Ottóig és tovább. Arról azonban még utalólag sem értesülhetünk, hogy például Arany János epikai tárgyiassága és Családi kör című versének teljes motívumrendszere Mészöly Miklós epikai tárgyiasságában folytatódik és Csöndes délután című novellájának motívumrendszerében jut újfajta szerephez, hogy Tiborc és Bánk búcsúvételének jelenete Déry Tibor Felelet című regényében bukkan fel ismét, s hogy Tandori Dezső versépítő módszere olykor szinte nyers vázlatossággal követi az Iskola a határon alkotásmódját.
A líra, az epika és a dráma nem csupán önkörén belül példázza az irodalom úgynevezett önfejlődését. Egyébként is: ha elfogadtuk azt az értékmegállapítást, hogy irodalmunkban a líra az uralkodó műfaj, következtetnünk kellett volna arra is, hogy a többi műfajra és műnemre is folytonos hatással volt.
A modern próza világképét és elbeszélőmódját nem értelmezhetjük a lírától elhatároltan. Ha a korszerű prózajelenségek költészeti előzményeiről nem veszünk tudomást, fontos jelentéstani és prózapoétikai összefüggések maradnak homályban, s elérkezünk oda, ahova a múltban már eljutottunk: idegen művekből másolt, eszmeileg elfogadhatatlan jelenségeknek minősítjük őket.
Hatályos irodalmi lexikonunk szerint József Attila verseinek formai sajátságait is „végső soron… a marxista világnézet… a sajátos proletár világlátás” határozta meg. Nem hinném, hogy így volna. Az irodalmi művek formai sajátságai világnézetileg nem értékelhető, eszmeileg nem osztályozható poétikai sajátosságok, ideológiai minősítésük bükkfából vaskarika. Nincs polgári sugallatú jambus (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból álló, emelkedő versláb), és nincs proletár eltökéltségű hexameter sem (a hexameter hat daktilusból álló klasszikus verssor; a harmadik láb első szótagja után sormetszet van; az ötödik láb kivételével a többi lehet spondeusz is; a hatodik láb mindig két szótagú). A proletár világlátás képeit József Attila világviszonylatban is egyedülálló lírai egyetemességgel fogalmazta meg: ha valaki, akkor ő váltott lelkivé eszmei tartalmakat. Ez azonban nem „formai” sajátságok kérdése.
Költészetének irodalmi előzményeit körültekintő alapossággal vizsgálták meg az irodalomtörténészek. Elődei és kortársai közül Ady, Juhász Gyula, Kassák és Kosztolányi volt rá kimutatható hatással, s ugyanilyen mértékben a magyar népköltészet és a Kalevala mitikus-játékos dallam- és képvilága. Költészetének ezek a magyar s a magyarnál is ősibb, finn-ugor előzményei.
Ilyképp megszilárdult, azaz őshonos talajra lelt ítéletünket Nyugat-Európa többé-kevésbé „dekadens”, „individualista” stb. költőinek későbbi ártó befolyása már nem is igen módosíthatja, e későbbi irodalmi ösztönzéseket elegendő csupán tudomásul vennünk.
József Attila és a francia irodalom című tanulmányában Szabolcsi Miklós elmondja, hogy a francia irodalom kezdetben a Nyugat folyóirat lírikusainak a költészetén át alakította József Attila versszemléletét, a későbbi években pedig Baudelaire, Yvan Goll, Cendrars, Villon, Rimbaud, Apollinaire, Cocteau, Verhaeren és Victor Hugo költészetétől kapott váltakozó erejű ösztönzéseket.
Modern prózánk legjobbjai nincsenek ilyen szerencsés helyzetben. Műveik eredetforrását jószerint csak a nyugat-európai mintákban ismertük fel.
Egri Péter például egész kis könyvet írt Kafka- és Proust-indítások Déry művészetében címmel. Nincs szándékomban bántani Egrit, tanulmánya fontos adalék a Déry-életmű értelmezéséhez, meggyőződésem azonban, hogy az övéhez hasonlatos filológiai tüzetességgel megírhatnánk a Déry-életmű József Attila-indításainak a történetét is.
A befejezetlen mondat – epikailag funkcionált vagy öncélúan részletező formában – József Attila kifejezőeszközeit és képalkotási technikáját fejleszti tovább a prózaírás törvényei szerint, a G. A. úr X.-ben (erről maga Déry tudósít a regény előszavában) negatív utópiába váltó József Attila-gondolatrendszert tükröz, s túlzó általánosítás veszélye nélkül kimondhatjuk: a Déry-elbeszéléseket és -regényeket olvasva lépten-nyomon József Attila-párhuzamokra bukkanunk mind a nyelvi kifejezés, mind pedig a gondolati összefüggések szintjén. Minthogy azonban a prózaíró Déry alkotásmódjának előzményeit nem sikerült felkutatnunk a regényíró Jókai, az elbeszélő Mikszáth s a novellista Móricz munkáiban, beidegzett szokásunkhoz híven nyakunkba vettük Nyugat-Európát, s meg sem álltunk Proust parafával bélelt dolgozószobájáig.
A mai magyar próza legtöbbet vitatott írója, Mészöly Miklós is a nehéz honfoglalás útját járja immár hosszú évtizedek óta, bár talán másféle okokból, mint az emigráns Sinkó Ervin. Nem is igen tudok olyan írót az új magyar epikában, aki annyiféle magyar irodalmi hatást olvasztott volna művébe, mint Mészöly, mégis rásüttetett az idegenség bélyege. Paradox módon: elsősorban a József Attila-indítások miatt.
Terjedelmes szaktanulmány tárgya lehetne a mikrofilológiai bizonyítékok felsorolása. Ezúttal csupán utalnék arra, hogy első színművét, az Ablakmosó-t – a vonatkozó szerzői jegyzet szerint is – Madách-parafrázisként lehet értelmeznünk. Fiatalkori írásainak Krúdy-visszhangjaira a korabeli kritika is felfigyelt. A századvégi s a század eleji magyar modernek: Gozsdu, Csáth, a két Cholnoky és Török Gyula műve ma is kísérti. Az atléta halála (1961) című regénye Ottlik Géza Iskola a határon (1959) című regényének a vonzásában született: mindkét mű formateremtő elve „az elbeszélés nehézségei”, s a magasugrómércét igazgató Medve Gábornak már-már alakmása a Mészöly-regény hamleti atlétája, Őze Bálint. Pilinszky szóképeit Agyagos utak című elbeszélésében és Bunker című drámájában, Krúdy szín-jelképeit, analógiás módszerét és szövegháttér-effektusait a Magasiskola, a Saulus, a Pontos történetek, útközben s a Film lapjain ismerhetjük fel. Természetesen: szó sincs szolgai átvételekről, másolásról vagy utánzásról.
S hogy túlságosan el ne távolodjak a címben megjelölt tárgytól: Mészöly Miklós képvilágában – különösen „elrontott” csendéleteiben – és egész írói világképében a József Attila-i képalkotás és világértelmezés epikus módosulásaira figyelhetünk fel.
Már a korai Mészöly-novellákban nyoma van a villoni-József Attila-i verstechnika apró, észrevétlen fogásainak, de ekkor még csak elvétve, jelzésszerűen. A kiforrott Mészöly-novellák banalitásokat állóképpé merevítő mikrorealizmusa, gyémánthideg részletrajzai, ontológiai csendéletei, a kiérlelt Mészöly-novellák tárgyainak jelbeszéde, sugalmazó szerepű jelzésrendszere és tárgyiasított atmoszférája programszerű tudatossággal kapcsolódik József Attila költészetéhez, a kései nagy versek világához. Néhány példa.
tört, száraz tófenék az arc…
– olvashatjuk József Attila Tanulmányfej című korai versében. Mészöly Koldustánc című, ugyancsak korai novellájának átdolgozott változatában ilyen hasonlatra bukkanunk:
„Borostás arcát keskeny sávban érte a nap, egyébként árnyék takarta. Vonásai nem árultak el többet, mint amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.”
E párhuzamos idézetek bizonyíthatják: nem utánzásról van szó; a képalkotás hasonló módjáról, a látásmód rokonvonásairól csupán – de mindkettőről, egyidejűleg.
József Attila „csupa-csősz világ”-ról beszélt, Varjak című novellájában Mészöly így ír: „Akárhová megy, katonák, rendőrök… De mit ér, ha lakatra zárja az ajtót – számít az? Az ember folyton vacog”.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
– írta József Attila. Mészölynél ezt találjuk: „A sziklaoldalból gyökércsomók, torz bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe.”
A Téli éjszaka, az Elégia és a többi jellemző József Attila-vers világmagányt szuggeráló tájképei Mészöly prózájában újrafogalmazódnak, és azonos életérzést, azonos létélményt fejeznek ki:
„Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé.”
A Saulus című Mészöly-regény léthelyzet-leírását a Gyermekké tettél soraiban fogalmazta meg a Külvárosi éj költője:
alattam kő és üresség fölöttem.
„Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét”, olvashatjuk Mészöly Alakulások című művének zárórészében. E túláradó fényözön hatására nyugat-európai irodalmakra érzékeny reflexeink arra indítanak bennünket, hogy fellapozzuk az irodalmi egzisztencializmus példaművét, Albert Camus remekművű kisregényét, a Közöny-t. Persze, megfeneklene az érvelésem, ha azt állítanám, hogy Camus nem hatott Mészölyre. A Saulus című Mészöly-regény a Közöny ellenpontja: Saul „a szenvedélyes érdekeltség”, azaz épp érvényben levő fétisszavunkkal úgy is mondhatnánk: SAUL a szenvedélyes elkötelezettség megszállottja az „idegen”, a „közönyös” MeurSAULt-val szemben (a két névben rejlő összefüggést Mérei Ferenc figyelte meg). S Mészöly Miklós a szerzője a legjobb magyar Camus-esszének is (A világosság romantikája).
Mielőtt azonban a francia kisregény vakító napsütésébe pillantanánk, idézzük emlékezetünkbe József Attila könyörtelen élességű képeit is – ha másért nem, azért, mert korábbi keltezésűek és műtermibb világításúak, mint Camus képei:
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én…
————————————————
egünkre, hol kinok ragyognak,
a költő hasztalan vonit…
Az irodalomtörténetek tanúsága szerint a jelentős írók művét nemzeti irodalmuk táplálja elsősorban. Nincs is számottevő, nincs korszinten gondolkodó írónk, aki József Attila költészetét ki tudta volna iktatni szemléletéből. Déry Tibor és Mészöly Miklós művei szövegszerűen is igazolják ezt.
(1980)
A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:
Pusztai Péter rajza