Karsai Elek és László 1988-ban megjelent munkájától (A Szálasi per. Reform) ténylegesen nyöghet az ódon karosszék. Lemértem: több mint egy kiló. Kötése jó kemény, a könyv nem hull lapjaira akkor sem, ha kicsúszik a kezemből és a parketten landol (mondjuk, éppen belealszom). De ez a veszély már nem áll fenn, mert végre, sikerült végigböngésznem, ami ha kényelmesebb is, mint megszerkeszteni egy ilyen kaliberű kéziratot, nem tartozik a mindennapi teljesítmények közé.
Ami a könyvet illeti, ezt már régen ki kellett volna adni. Hogy minél hamarabb és minél többen elolvashassák. Apa és fia így is sziszifuszi munkát végeztek, aminek a végkimenetelét Karsai Elek már nem érhette meg – helyette fia, László végezte el az utolsó simításokat s egyengette a téma útját a további feldolgozások végett. A könyv rendezési elveiről ezt írja Karsai László:

„A kötet koncepcióját Karsai Elek dolgozta ki, a kézirat első félezer oldalát ő rendezte sajtó alá. Kórházi halálos ágyán 1986 májusáig, amíg ereje engedte, ennek javításán dolgozott. Jegyzeteit, vázlatát felhasználva könyvét én fejeztem be…
Felhasználtuk az 1946-ban megjelent, ma már antikváriumokban is szinte lehetetlen ritkaságnak számító A Szálasi per c. könyvet (Szerk. Ábrahám F. és Krussinszky E. Bp. 1946.) is, elsősorban azokban az esetekben, ahol nem az eredeti tárgyalási jegyzőkönyvet idéztük, hanem tömörítettünk, összefoglaltunk egyes részeket.”
A per teljes anyaga tehát csak a forrásokban létezik: iszonyú mennyiségű szöveg. És valószínű, könnyen eltévedhetnénk benne, értő „idegenvezető” híján. Karsai László viszont becsülettel megfelelt az atyai bizalomnak, aki rátestálta a befejezést: publikálta Szálasi teljes naplóját, illetve 2016-ban közzétette Szálasi Ferenc politikai életrajza c. munkáját, amelyek elhelyezik e szélsőséges politikust a magyar politikai palettán.
Voltak, akik Karsaiékat a nyilasok rehabilitációjával vádolták, amiért nem az indulatok, hanem a tények ösvényét követték a dokumentumok feltárásával. Karsai László erről így vallott a 168 órának (egyáltalán nem mentegetőzve, nem mosakodva):

„Azt a mítoszt szerettem volna eloszlatni, ami Szálasival kapcsolatban ’45–46-ban keletkezett, és ma is él. Az ő rendszere volt-e a legpusztítóbb a 20. századi magyar rezsimek között, vagy másé?
…Negyvenöt-negyvenhatban még éles volt a verseny Horthy és Szálasi között a legnépszerűtlenebb magyar politikus címéért. A nyolcvanas évek végén, mikor a pártállami cenzúra elhalt, rengeteg hordalék a felszínre került. Előjött először is az, amit vulgárisan »zsidózásnak« nevezünk, és elkezdődött a Horthy-rezsim kezdetben óvatos, majd egyre gyorsuló rehabilitálása…
Azzal is próbálkoznak, hogy a holokausztot kizárólag a németek és a nyilasok nyakába varrják.
…A Terror Háza Múzeum 2002 februárja óta próbálja belénk sulykolni, hogy a dolgok menete szerint 1944. március 19-ig Magyarországon nem történt semmi rendkívüli. Ami korábban történt, elfogadható volt. De március 19-én megjelentek a németek, és váratlanul minden tönkrement. Pár hónappal később pedig a nyilasok gyilkolni kezdték a zsidókat. Amit el
akarunk felejteni, az nem kevesebb, mint hogy jóval ’44 márciusa előtt kezdődik Magyarországon a zsidóság jogfosztása. Ami március 19. után történik, az már az emberek totális kirablása. Május és augusztus között zajlik a Horthy által kinevezett Sztójay-kormány szervezésében 437 ezer ember deportálása…” (168 óra / 2016. november 29.)

És így tovább…

Aki figyelmesen olvassa a könyvet, az gyakorlatilag maga is közvetlen tanúja egy már jó ideje lezajlott, lezárt pernek, amelyről lehet ugyan tökéletes véleményt formálni, de megmásítani a történteket már nem lehetséges. A kínosan lassan és körülményesen előre haladó kihallgatások, a kezdettől körvonalazódó végítélet inkább a zűrzavart és a köd sűrűbbé dagadását segítik elő, a tisztán látás helyett. Lépten-nyomon tapasztalni a szövegben haladva, mennyire felháborítja, indulatossá teszi a bírákat a vádlottak – egyénileg, emberileg érthető – védekezése, tagadása, helyenként nyomon követhetetlen hazudozása. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a vétkeseket immár képtelenség tetten érni, a történelmi vétkeket ugyanis folyamatban és bűnszövetkezetben, szolidárisan követték el a múltban. Az aktákból kiderül, hogy a per valahol nem is a háborúba sodort magyarság iránti valódi felelősséget kutatja, inkább a Szálasi csapatot kívánja lebuktatni mindenáron, próbál fogást találni képviselőin. (Ha már ilyen jól besétáltak a történelem számukra fenntartott csapdájába…)

Ítélethirdetéskor

A per eseményeinek Szálasi általi megítélését a bőven idézett Szálasi-napló teszi teljessé (sokszor naponta fűz megjegyzést, kommentárt a tárgyaláson történtekről, fogságuk mindennapjairól), amely mintegy ellensúlyként hat a tárgyalás levezetőinek indulatos, kioktató hanghordozásával szemben. A mai olvasóban akár kései reminiszcenciák, párhuzamok is ébredhetnek: a Ceausescu-házaspár 1989 végi kivégzése előtti „kihallgatás” tónusai, fordulatai köszönnek vissza – a nyeregben ülő győztes viselkedik ennyire lehengerlően és arrogánsan a legyőzöttel, mintegy nyilvánosan is legitimálva győzelmét – ami teljességgel fölösleges cselekedet, mert a győzőnek minden körülmények között igaza van…

Cseke Gábor