Lőrincz Józsefnek

Öregszik az, ki versben él ma. Mint
széltépte városszéli fű zizeg.
Érdemes? Még mindig? Ki mondja meg?
Hiszen csak a honvágy szele érint.

Sírhatnék azon, hogy rímem renyhe,
fáradt, de megköt a szó varázsa.
És minden szavam önámítás, ha
ködszurkáló vágyam könnyed, enyhe

legyintés mára. Nem pöffeszkedik
énem érem bársonydobozában.
Súlyom, hangom alig van. Pergetik

homokját múló időmnek, vesztik
hitem, s a végső károkozásban
az elhallgatás is megérkezik.