Nászta Katalin: Színházi naplómból

Sok mindent láttam a napokban, időre van szükségem megemészteni.
Röviden írok róla mégis, lehet, ennyi marad meg belőle.

A Szentendrei Teátrum sajtótájékoztatóján láttam először Gubik Petrát. Valaki azt mondta, hasonlítottam rá fiatalon, bizonyára ezért szimpatikus. Szépen énekelt, okosan válaszolt, talpraesett volt, kétségtelen. Sikereket, de főleg el nem romlást kívánok neki ezen a gyönyörűséges-keserves pályán.
Majd rögtön ezután meglátogattam a nagyon kedves, általam inkább csak messziről csodált színművésznőt, Kakuts Ágit, aki már 80 éves, túl mindenen. Kiváltságnak érzem, hogy beszélgethettem vele annak idején őszintén, mélyen, ahogy csak érdemes.
Majd ugyanaznap este az ereje-szépsége teljében brillírozó Eszenyi Enikő alakítását láthattam a Vígszínházban, a Premier főszerepében. Ha színésznő valaki, nem kívánhat ennél jobb szerepet. Épp azt a kegyetlen sorsot mutatja be, amit a színház jelent.
Vegyes érzelmekkel hagytam el a termet. Először voltam (!) a Vígszínház gyönyörű, kissé már kopottas épületében, elég közel ültünk a színpadhoz, jól láthattam, hallani kevésbé (Balázsovits Edit szövegéből vajmit) de nem emiatt lettem szomorú. A színház egy ideje önmagáról szól, darabokon, szövegeken keresztül. Ami érdekes egyszer, mint a pletyka, de ennél többről lehetne szó – ha már kiáll a világ elé. Persze, ez legyen a szerző gondja, no meg azoké, akik hozzányúlnak. De milyen a művész? Meg akar mutatni magából mindent, amire képes. És egy ilyen darab-szerep kiváló alkalom.
Mire emlékezünk majd belőle? A színészre, akinek ezzel a vágya teljesült is. Eszenyi hajlékony, összeomlásaiban is mérhetetlen energiákat rejtő alakja sokáig nem fog kimenni a fejemből. Színes, bátor, merész, amilyen én soha nem voltam. Mindig csodáltam azokat, akik a lehető legtávolabb álltak tőlem, és megvalósították azt, amiben gyönyörködni lehetett. A nő nőiességének maximálisa, ha lehet ilyen kifejezést használni.
Mivel egyazon napon láttam e három produkciót (Gubik, Kakuts, Eszenyi), óhatatlanul felmerül bennem valamiféle ízléssúlyozó kényszer. Nagy a kínálat, változatosak igényeink is. Étvágyunk sem mindig egyforma. Mégis az szab meg bennünket, mihez vonzódunk jobban. Nem feltétlenül az, amiben gyönyörködünk. Elég az a szemnek. Amivel élünk, az beépül sejtjeinkbe.
Ezért szerethetőbb volt Gubik Petra kellemesen-szomorkás éneklése, kényelmetlen körülmények között is (jártak-keltek közben a fotósok előtte, mint egy filmforgatáson), s bár még pályája elején van és biztosan mindenben kipróbálják majd, kívánom, őrizze meg magában ezt a mély szépségre hajló érzékenységét.
Míg Kakuts Ágnes, a pályáját már befejező művész méltóságával ült ágya szélén, és mondhatta a legmélyebb meggyőződéssel: a legfontosabb az életben, amit a másikért megtehetsz.
Mert másnap, egy ugyancsak révbe ért költőasszony – D. Bencze Erzsébet második verseskönyvbemutatóján (Túl közel) konstatálhattuk: a legfontosabb meghatározó élmény a társ, akinek elvesztése mindent átrajzol, megmásít. Idegenek leszünk, ha nem szerethetnek minket teljesen.
Banális befejezés, tudom. Más nincs.

2019. május 21.

Szóljon hozzá!

 
Verified by MonsterInsights