Fon­tos, hogy az em­ber­nek le­gye­nek meg­je­gyez­hető mon­da­tai. Nem min­den­ki­nek van­nak, de Láng Gusztáv olyan szerző, aki kristály­tisz­ta, frappáns, emléke­ze­tes dol­go­kat tud mon­da­ni. És ezt nem csupán az Erdélyi Ma­gyar Kritikusok Ligája szintjén mon­dom, ha­nem az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája szintjén. Ha­ma­ro­san visszatérek rá, hogy Láng Gusztáv sze­rint a kri­ti­kus ho­gyan és mennyi­ben író.
Három, számom­ra emléke­ze­tes Láng Gusztáv-mon­da­ton vagy rövid be­kezdésen ke­resztül sze­retném meg­mu­tat­ni azt, aho­gyan ez a gon­dol­kodásmód állandó, gya­kor­la­ti ins­pirációt je­lent­het.

Nem rej­tem el azt sem, ami­kor ins­pirációról beszélek, hogy napi ta­pasz­ta­lat számom­ra, hogy a Láng Gusztáv nyo­mai látsza­nak előttem azo­kon a szak­mai útvo­na­la­kon, ahol járok, hi­szen a ko­lozsvári Bölcsészka­ron je­len­leg épp ne­kem ju­tott az a mo­dern ma­gyar iro­da­lomtörténet-tantárgy, amely­nek meg­határozó ok­tatója évti­ze­de­kig volt ő, ugyan­ott. Iro­da­lomtörténészként és kri­ti­kusként a hu­sza­dik század első felének iro­dal­ma és az erdélyi ma­gyar iro­da­lom fog­lal­koz­tat­ja – ez­zel fog­lal­ko­zom én ma­gam is. És ez talán olyan pil­la­nat, ami­kor azt is el­mond­ha­tom, hogy bő húsz évvel ezelőtt Láng Gusztávból állam­vizsgáztam. (És ez csak egészen kis túlzás, hi­szen a pon­tos témám az volt, aho­gyan a Kosz­tolányi-kép ala­kult a hat­va­nas-het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­ben Erdély­ben – és en­nek a témának egyik kulcs­szövegét Láng Gusztáv írta.)
Mind­ezt azért bocsátom előre, mert meggyőződésem, hogy az első mon­dat, amit idézek tőle, min­denféle szűk szak­mai el­fo­gultságot, személyes kötődést és be­határolt érdeklődési kört átmetsz. A Kivándorló irodalom című ta­nulmány­ban je­lent meg, és így hang­zik: „Csonka Magyarországon csonka magyarok élnek.” Ennél frappánsabb módon talán nem fog­lal­ta még össze más azt, hogy mi történik, ha a ma­gyar nem­zet­tu­dat, a kul­turális nem­zet fo­gal­ma csupán a Ma­gyar­ország je­len­le­gi határain belülre ter­jed ki. Eb­ben a kései Kádár-kor­ban szüle­tett írásban Láng Gusztáv egy sokszínű, többféle ta­pasz­ta­la­ti hátte­ret in­tegrálni képes nem­zet­fo­ga­lom mel­lett érvel. Szükség is volt, szükség is van mindmáig ezek­re az észrevéte­lek­re, hi­szen Láng Gusztávnak – aki 1984 óta él Ma­gyar­országon, és aki, ezt talán ke­ve­seb­ben tudják róla, bu­da­pes­ti születésű, több költözés és kivándorlás meg­ta­pasz­talója tehát – szem­besülnie kel­lett a nyolc­va­nas évek Ma­gyar­országán egy olyan szemlélet­tel, amely­nek a le­bontásán talán mindmáig dol­goz­ni kell. A tel­jes ma­gyar kultúrában, mond­ja Láng, a ki­sebbség egy nem-hi­e­rar­chi­kus sokféleség el­fo­gad­tatását te­he­ti le­hetővé. Rövi­den: a nem­ze­ti kultúra nem­ze­ti jel­le­ge nem egyszínűséget je­lent, je­len­ti ki 1987-ben, rendkívül op­ti­mistán, és rendkívül megszívle­lendően Láng Gusztáv.
A máso­dik gon­do­lat, amit idéznék, egy kri­ti­ku­si ars po­e­ti­ca egyik részeként is fel­fog­ható. Így hang­zik: „A kritika, valljuk be férfiasan, a fiatalság előjoga. Úgy harmincötödik éve táján a műítész, akárcsak a labdarúgó, kívül szorul a partvonalon.” Látszólag pa­ra­do­xon, ami itt el­hang­zik. Hi­szen kultúráink­ban, ame­lyek sok szem­pontból még min­dig igen­csak tra­di­ci­onáli­sak, gyak­ran fo­lya­mo­dunk te­kintélyérvek­hez. A betöltött társa­dal­mi funk­ciót nézzük, és nem az el­hangzó vagy leírt mon­da­tot. Láng azt mond­ja, fi­gyeljünk a fi­a­ta­lok­ra. Azt, ami egy iro­da­lom­ban, egy kultúrában, egy társa­da­lom­ban nem működik jól, ami kri­tikára szo­rul, azt a min­den­ko­ri leg­fi­a­ta­lab­bak fogják észre­ven­ni és jo­gos kri­tikával il­let­ni.
Ben­ne van a mon­dat­ban egy olyan nem­zedéki ta­pasz­ta­lat is, ame­lyik evi­den­ciának számított meg­fo­gal­mazódása­kor. Láng Gusztáv iro­dal­mi nem­zedéktársa­it úgy hívták az ötve­nes évek végén, hogy Páskándi Géza, Kányádi Sándor, Szabó Gyu­la. Páskándi mint­egy ki­jelölte Láng számára a kri­ti­ku­si sze­repkört, ami el­len ő már csak azért sem til­ta­ko­zott különöseb­ben, mert meggyőződéssel és – utólag el­mond­hat­juk – kitűnően művel­te a műfajt. Kései vic­celődés tárgya volt aztán szerzőtársával, Kántor La­jos­sal, hogy noha közöttük csupán egy évnyi korkülönbség volt, ket­ten mégis két különböző iro­dal­mi nem­zedékhez tar­toz­tak. Kántor La­jos vállalt nem­zedéktársa­it úgy hívták, hogy Lászlóffy Aladár, Szilágyi Do­mo­kos, Jan­csik Pál, Szilágyi István. Visszatérve az idézett mon­dat­ra a kri­tikáról és a fi­a­talságról, el kell mon­da­nunk tehát, hogy azok a fi­a­tal írók, akik­nek az el­is­mer­tetéséért Láng Gusztáv és Kántor La­jos a hat­va­nas-het­ve­nes évek­ben ha­da­koz­tak, máig meg­kerülhe­tet­len írók. Kitűnő iro­da­lomtörténeti együttállás volt egy ennyi­re je­lentős írói korosztály kri­ti­kusának-iro­da­lomtörténészének len­ni.
És itt jön a har­ma­dik mon­dat, amit idézni sze­retnék. Zöldfülű kri­ti­kus, végzős egye­te­mi hall­gató vol­tam, ami­kor egy beszélgetésben Láng Gusztávot ez­zel a gon­do­latával – a fi­a­talság hevében ki­nyi­lat­koz­ta­tott, majd el­fo­ga­dottá váló, kon­ven­cióvá hűlő értékrend tételével – szem­besítet­tem. Ak­kor pe­dig a követ­kezőt mond­ta – és ez a kri­ti­ku­si ars po­e­ti­ca másik része számom­ra: „Tudja, a kritikus annyiban író, hogy amit leír, azt nem kell mindig szó szerint venni. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert azáltal fejez ki valamit, hogy másként mondja.” Több do­log van eb­ben a mon­dat­ban: egyrészt az, hogy nem csak arra kell fi­gyel­ni, mit mond a kri­ti­kus, ha­nem arra is, hogyan mond­ja. Eb­ben az érte­lem­ben tehát a kri­ti­kus is író. Saját kri­ti­kusságával szem­ben is igénye­sebb­nek kell len­nie, ha ezt el­fo­gad­ja. Ha va­la­ki Láng Gusztávot hall­gat­ja, előbb-utóbb érzékel­ni fog­ja azt a hu­mort, ami a leg­jobb tanárok, leg­em­berköze­libb gon­dol­kodók sajátja. A hu­mor pe­dig egy­szer­re hang­nem és szemlélet: ak­kor fog­juk észre­ven­ni, ha a ho­gyant is követ­ni akar­juk. Arra biz­ta­tok tehát min­den­kit, hogy ered­jen saját fon­tos Láng Gusztáv-mon­da­tai nyomába.
Egy életművet díjaz ma az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája. Van­nak eb­ben az életműben mérföldkő jel­legű iro­da­lomtörténeti művek, mint ami­lyen a Dsi­da Jenő-költészet fel­dol­gozása, vagy a Kántor La­jos­sal közösen írt, 1971-ben meg­je­lent iro­da­lomtörténeti mun­ka a romániai ma­gyar iro­da­lomról. Az utóbbi két évti­zed­ben több gyűjteményes ta­nulmánykötet­ben váltak hozzáférhetővé Láng Gusztáv mo­dern és kortárs ma­gyar iro­da­lomról, erdélyi ma­gyar iro­da­lomról írt ta­nulmányai, kri­tikái. Beszélget­tem olya­nok­kal, akik azt mondják: bárcsak több Láng Gusztáv-kötet szüle­tett vol­na. De abból kell ki­in­dul­nunk, ami a Láng Gusztávhoz élet­kor­ban közelálló szerzőkről – Bo­dor Ádámról, Szilágyi Istvánról például – el­mond­ható: az életmű in­ten­zitásához, kon­centráltságához szükség volt arra az érlelődési, kristály­o­sodási fo­lya­mat­ra is, amely­nek során ezek a művek megszület­tek. Éppen azért tud­nak annyi­ra emléke­ze­tes­nek ma­rad­ni a Láng-szöve­gek, mert nem szüle­tik min­den­nap egy-egy újabb.
Zárásképpen egy ne­gye­dik Láng Gusztáv-gon­do­la­tot sze­retnék idézni, mindjárt két válto­zat­ban. 1972-ben, az úgy­ne­ve­zett Pezsgő-díj egyik vitájában hang­zott el a mon­dat: „a kritikusi kockázat éppen abban nyilvánul meg, hogy az irodalmi fejlődés távlatában próbáljuk mérlegelni egy-egy könyv jelentőségét. Azt a szerepet kell néznünk, amelyet egy könyv játszik vagy játszani fog irodalmunkban.” Ugyan­en­nek a gon­do­lat­nak egy variánsának te­kin­tem azt, ami 1976-os kri­ti­kakötetének címol­dalán is ol­vas­ható: „tévedés azt hin­ni, hogy a kri­ti­ka lénye­ge művek méricskélő megítélése; kri­ti­kus az, aki – bár egyet­len könyv ürügyén – egy egész iro­da­lom, az egész közízlés fölött ítélke­zik a történel­mi idő, az újat te­remtő változás nevében.” Eb­ben a gon­do­lat­ban ben­ne van mind­az, ami a kri­ti­ka igényességét nem csupán nyel­vi, ha­nem ha úgy tet­szik, eti­kai szem­pontból is megközelíthetőnek gon­dol­ja. A kri­ti­ku­si mun­ka, ha így fog­juk fel, egy­ben iro­da­lomtörténeti is. Ez pe­dig pon­to­san az a kom­bináció, amely Láng Gusztáv szöve­ge­i­ben mindvégig je­len van. Iro­da­lomtörténészi megállapításai nem csupán egy tőlünk függet­len múlt száraz jel­lemzéséről szólnak, ha­nem re­levánsak a mára nézve is. Kri­ti­kai észrevéte­lei pe­dig ten­den­ciákra, fo­lya­ma­tok­ra is fi­gyelő megállapítások.
Kiváló iro­da­lomtörténészt, kri­ti­kust díjaz tehát ma Méhes György-nagydíjjal az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája. Bízom ben­ne, hogy mon­da­tai mások­ban is vissz­hang­ra lel­nek. Szívből gra­tulálok a díjhoz!

Kolozsvár, 2019. május 13.

Balázs Imre József

Forrás: eirodalom.ro