Erdélyi Lajos (Laló) / azopan.ro archívum

Az erdélyi (egykori) Új Élet c. képeslap egyik neves fotóriportere, bár egyáltalán nem volt problémamentes élete, most elérte a kilencven évet.
Erdélyi Lajos – kollégáinak örökké emlékezetes Lalója – amúgy világhírű fotográfus: az erdélyi zsidó temetők és közismert értelmiségiek portréinak megörökítője, 2013-ban megjelent Túlélés c. memoárjában az erdélyi és a magyar zsidó lét, az auschwitzi deportálás, lágerlét és a túlélés egyedi árnyalatait örökíti meg. Születésnapján az azopan.ro portállal közösen a Transindex.ro Szőcs Edgár interjúját közli az ünnepelttel, fotóválogatással együtt. Az interjúból idézünk egy kérdést és egy választ:

Hogyan került a Sütő András főszerkesztette Új Élethez?

E.L.: – 1958-ban új magyar nyelvű művészeti lap indításáról döntött a kulturális minisztérium. A lap szervezését, a szerkesztőség munkatársainak verbuválását a fiatal, ám a főszerkesztői teendőkben már gyakorlott íróra, Sütő Andrásra bízta a pártközpont illetékes osztálya. A szerkesztőség Marosvásárhelyen alakult, bukaresti és kolozsvári tudósítókkal. Engem beajánlottak, fotóriporternek. Írnom nem volt szabad, még az ’56-os helytelenkedéseim miatt közlési tilalom alá estem. De fényképezni – az elvtársak szemében ez pusztán technikai művelet, fizikai munka volt, tehát jóváhagyták a kinevezésemet. Átköltöztem Marosvásárhelyre, vagyis haza. Édesapám lakásába. Akkor már ott lakott a feleségem, és az alig néhány hónapos kislányunk. A fényképészi munkakör tehát a család egyesítését is lehetővé tette. A vizes, nedves mosókonyhánkban rendeztem be ideiglenesen a fotólaboratóriumot. Saját fényképezőgépemmel, primitív cseh nagyítómmal alapoztuk meg a Művészet című folyóirat első lapszámainak fotográfiai hátterét. És még valami: a Művészet volt az első igazi, hosszú életű magyar képes lap Erdélyben. Mindenki, akiben volt tehetség és közlési vágy, örömmel adta legjobb felvételeit a lapnak. Megindult egy egészséges belső küzdelem, hogy a szerkesztőségben foglalkoztatott három fényképész közül kinek az anyagát értékelik jobban. (Hamarosan Marx Jóskát is a belső munkatársak között köszönthettük). Személy szerint nagyon sokat köszönhetek Marx Jóskának. Munkánk során felfigyelt arra, hogy a portréhoz különös érzékem lehet – azok mindig kifejezőbbek voltak, mint a zsáner- vagy táj fotóim. Ösztönzése nyomán kezdtem küldeni országos és nemzetközi kiállításokra felvételeimet. Segített a kinagyításoknál, tőle tanulhattam meg, hogy a negatív csak alapanyag, amelyből a kiművelt szem elkészítheti a végleges kompozíciót. Szép lassan elkészítettem az erdélyi írók, képzőművészek, tudományos kutatók portréit. Eközben a párt utasításának megfelelően a szerkesztőségi munkám szigorúan a fényképezésre korlátozódott. A jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal, így történhetett, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat igényes hasábjain több írásom is megjelent. Történt pedig, hogy 1960 táján szegény Kemény Jánost, a helikoni bárót kiküldték Aranyoslónára, írjon az ott „felvirágoztatott” kollektív gazdaság sikereiről. Csak értő szem tudta felbecsülni a szétlopott kastély kártevéseinek arányait. Fényképészként kísértem János bácsit, aki keserűen fordult hozzám: ”Hát most mondd, mit írhatnék én erről?” Megbeszéltük: én megfogalmazok helyette egy a termelési beszámoló félét, ő átstilizálja, és ezzel simán feledjük a kellemetlen kirándulást. Ezek után ő beszámolt főszerkesztőnknek a történtekről – ettől fogva lapunkban is létjogosultságot kapott a nevem. Mellőzöm a fölösleges szerénykedést. Ha megmaradok a fényképezőgép mellett, és nem osztom meg magam közte és az írógép között, talán többre viszem. Talán elkészíthettem volna azt az arckép csarnokot, amelynek tized része is csak virtuálisan él előttem, álmatlan éjszakákon. Pedig fiatalságom kedves barátja, Kányádi Sándor már a Dolgozó Nő szerkesztőségében, incselkedés közben rövid másodpercek alatt nekem komponált kétsorosban figyelmeztetett: „Kedves Barátom, Laló / az írás – nem neked való”. Időközben megjelent néhány kötetem, albumaim. De még mostanság is töprengek: talán-talán csak igaza lehetett Sándornak?

Fotó: Erdélyi Lajos – Székely János otthonában. Forrás: azopan.ro

Forrás: Transindex.ro

1. Nászta Katalin:
   2019. május 22. 05:24

   Ugye, ugye, milyen hasznos az incselkedés ?
   Isten éltesse még jó erőben, sokáig Erdélyi Lajost!