Mint szelet kenyéren bóklászó hangya
tévelygek, nem is tudom merre a tova –
nagy darabban barna sivatag mögöttem,
s orromnál kezdődő végtelen előttem.

De im’ alakulóban egy újabb forma,
mely épp belefér e töpörödő korba :
nem kell már munkába sietnem,
sem aszalódó társamat féltenem-
telehold-képemet nem festem,
minek valakit megtévesztenem
azzal, hogy másként tetszelgem,
mint ahogy magam ismerem.

Szóval csak nyugisan játszom,
sima porhavon sem fázom –
gyermekem már régen kiröppent,
(hál’ a sorsok rendezőjének) –
s csak neten üzen csábosan mosolyogva:
helló ! meg, hogy nincsen semmi gondja.

Így aztán minden újabb reggel,
megiszom kávémat csöpp tejjel,
s nem gondolok hangyás szeletekre,
sem arra a barna végtelenre.