Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (69)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Nagy Benedek: Ellenzékben és ellenszélben
Politikusi feljegyzések – oldalnézetből. 1989 december – 1993 január.
(Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016. Szerkesztő: Sarány István. Jegyzetekkel ellátta: Vas Orsolya. Névmutató: Sarány István)
Nem voltam rest és megszámoltam: hatvannégyszer szerepelek a névmutatóban. Dehát ez a könyvet záró összeállítás is hatalmas: közel harminc oldalon sorakoznak benne a nevek és meg nem számoltam, csupán megbecsültem, ahogyan a nagy tömegeket szokás: több mint ezer és kevesebb mint ezerötszáz név lehet benne. Ebből is látszik, hogy az 1990-es években egy erdélyi magyar parlamenti képviselőnek milyen kapcsolati hálóval és történelmi adattárral kellett rendelkeznie. És ki tudja, még hány jegyzetfüzettel.
Mert emlékszem, hogy Nagy Benedek (sz. 1937) fekete naplóiba, rendszerint töltőtollal, mindig, mindent bejegyzett, és ezekből a megörökített mondatokból alakult ki egyfajta RMDSZ- és parlamenti krónika, amely közvetlenül a romániai rendszerváltás utáni évek eseményeit örökíti meg. Jegyzetfüzeteinek állandó használata előttem egyáltalán nem volt titok, hiszen összekötött régi szenvedélyünk, a jégkorongozás. Amikor én Zsögödi Ferenc néven írtam a sportot a Hargitába, ő akkor is mindig ott üldögélt a pálya szélén és jegyezgetett. A fontosabb pillanatokat pirossal, vagy aláhúzva. Valószínű, történész szakmájából származott e szokása, levéltári jegyzetelésből jött rá arra, hogy az adatok milyen fontosak, és mindig eljön az ideje a felhasználásuknak.
A hoki tekintetében például kétszer is.
1979-ben a csíki jégkorongozás fél évszázadáról, 2004-ben pedig hetvenöt esztendejéről írtunk könyvet, más társszerzőkkel együtt, és akkor bizony újra életre keltek a fekete füzetekbe írt betűi és számai. Ebben a könyvben is ugyanez történt. Nagy Benedek hiteles szemtanúként és részvevőként, olvasmányos korrajz-íróként veszi elő a jegyzeteit, és idézi fel a kilencvenes évek olykor forró, máskor didergető, de mindenképpen útkereső napjait. Saját életére már jóval ezelőtt visszatekintett, külön kötetekben írta meg börtönéveit, sőt egész életét, mélyen visszapillantva a Nagy-család történelmi gyökereire. A közéleti fogantatású írás egyébként hagyomány a családban, hiszen dédapja, Tivai Nagy Imre (1849-1931), édesapja, dr. Nagy András (1905-1982) mind-mind megörökítette saját korát, szűkebb és tágabb közösségét, Nagy Benedek pedig saját köteteinek megírása előtt mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy elődeinek könyveit-kéziratait újból vagy éppen elsőízben megjelentesse. És nem is akármilyen sikerrel, hiszen egymásután láttak napvilágot és fogytak el az újabb meg újabb kiadások. A Nagy-család felmenő- és oldalágaiban még több írót, újságírót, szerkesztőt is találni, és hogyha létezik valahol egy ici-pici gén, amely magában hordozza az íráskészséget és a közéleti érzékenységet, akkor nyugodtan elmondható, hogy ez bizony öröklődött. Politikusi feljegyzéseinek előszavában Nagy Benedek megemlíti, hogy bizony jó lett volna, amikor nekilódultak a parlamenti munkának, ha elolvassák a két világháború közötti bukaresti magyar parlamenti képviselet szövegeit. Én úgy gondolom, még most sem késő, mivel a kolozsvári Balázs Sándor (1928) 2008-ban egy vaskos kötetben összegyűjtötte és megjelentette mindezeket. Ha képviselőink, szenátoraink legalább átlapoznák, csakhamar meggyőződnének róla, hogy nincs új a Nap alatt. Avagy: nem kétszer, hanem többször is be lehet lépni ugyanabba a folyóba.
Kinek van igaza: annak, aki elment vagy aki maradt? (Egy pesti vita Beke Györggyel)
1990. október 29., hétfő, Budapest. A Magyar Könyvkiadók és Könyvter-jesztők Egyesülése (MKKE) székházában, a Vörösmarty téren, Zöld Ferenc elnöknél, régi barátomnál, akinek a madéfalvi veszedelemkor szerepet vállaló Zöld Péter pappal való rokonságát én segítettem kideríteni. És akit1978-ban, Erdélyből (a fiam keresztelőjéről) hazafelé menet, néhány mohába csomagolt, pár centiméteres fenyőcsemete miatt közel egy évtizedre kitiltottak Romániából. Az igazi ok persze más volt. A Securitate rájött, hogy az Erdélybe, a legkülönbözőbb csatornákon és módokon bejuttatott irodalmi és történelmi tárgyú könyvek hálózatának az egyik kulcsembere, mozgatója volt Z[öld] F[erenc].
Most pedig egy közel 65 millió forint értékű könyvadománynak az ösz-szegyűjtője és a beszállítások megszervezője. Egyébként már 1990 januárjában egy több mint egymillió forint értékű könyvadományt vitt – elsőnek az európai országok nagy könyvtárai közül – a kiégett bukaresti Egyetemi Könyvtár készleteinek a pótlására.
Szóval, ülünk a Z[öld] F[erenc] elnöki irodájában és osztjuk a könyvadományok beszállítását és a világ sorsát, amit a Magyar Máltai Szeretet Szolgálat vállalt fel, Kozma Imre atya irányításával. Közben befut az 1989. december 22-én Erdélyből kitelepedett régi harcostárs, Beke György. Kioktató, és ott helyben a fekete földig leteremt, az egész szövetséggel együtt. Izzik az indulattól és az elégedetlenségtől az erdélyi dolgok állásán. Azt érzem ki az egyre ismétlődő kirohanásaiból, hogy mi, akik otthon maradtunk Erdélyben, egytől egyig árulók, de legjobb esetben tökkelütött mamelukok vagyunk. A maradék önérzetemmel ellentámadok és mondom:
– Te a legszívesebben egy golyószóróval intéznéd el a vitás ügyeket! Akkor miért jöttél el pont akkor, amikor folyt a vér Erdély-szerte és a diktatúra az utolsó óráit élte?
– Mert innen többet tudok használni! Mert mindent megírhatok itt és mindent kiadnak nekem – válaszolja.
Így utólag, azt hiszem, hogy mind a kettőnknek igaza volt és egyikünknek sem. Erdélyi magyar dilemma, erdélyi sors.
Z[öld] F[erenc] jókora papírtömeget nyom a kezembe: az adományozott könyvek listáit. Az én feladatom, hogy a bukaresti Művelődési Minisztérium engedélyét megszerezzem a könyvek Romániába való behozatalára. Persze a Horváth Andor művelődési miniszter-helyettes segítségével.
Telefonálunk dr. Töttösy Magdának és együtt megyünk megnézni a NEI (Nemzetközi Előkészítő Intézet) százhúsz előkészítő, vagy „nulladik éves” erdélyi diákját (Budaörsi út 73-75.) Kiderül, hogy közel egynegyedük nem is a Bolyai Bizottság közvetítésével jött ki.
Székely István: kapjanak munkavállalási engedélyt a fiatalok, hogy legyen valamelyes saját keresetük, a hétvégén, vagy részmunkaidővel vállalt munkából. Ugyanő mondja: Arról volt szó, hogy csak a hiányszakokra beiratkozókat fogadják. A többi kiáramlását le kell állítani! Mert ha nem, így fog kivérezni Erdély magyarsága…
A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:
Pusztai Péter rajza