Kiss Székely Zoltán: Hétszilvafás nemességem
Fagyával megjött újra a tél,
s pajta melegét bitorló
orgonabokor ágaira
parancsolta cinegéimet
sohsemvolt szilvafáimról.
A reggeli dér fagyott-zöld fűszálai
vers-morzsáimat szétszórták a fénynek.
Rímbe ájult leveleket engedtek a szélnek
a szilvafáim.
Kelő napom fagyott hajnalba fullad.
Ma sincs időm önmagamba nézni.
Vakulok, ahogy a napsugár
arcomba morzsolja a reggelt
a szilvafák alatt.
Asszonyom most indul
mindennapi józan robotjára.
Szobánkba pirított kenyér fanyar illata
szorul, elűzi a szilvalekvár fahéjas áhítatát.
Ébredek én is. A válaszút – oh,
hányadik már földi robotunk során –
dombperemi, árnyékos északi oldalán
érett gyümölcsök halkan puffannak
közömbösség porába megszedetlen
sohsemvolt szilvafáimról.