Néha éj közepén
arra ébredünk, hogy
kilóg lábunk a tegnapok alól
s észrevétlen nyíló repedéseken
hideget fújnak a falak-
ilyenkor magunkra
csavarjuk karjainkat,
megigazítjuk fejünk alatt
a cserépzörgésű párnát
és próbálunk újra visszabújni
az álmok fedezékébe,
mintha még ott nyújtóznának mellettünk
békésen szuszogó, régi idomaink,
s rózsaszín szívünk
a percmutató ritmusára dobbanna.
Aztán magunkhoz öleljük
a szavak moccanatlan hiátusát,
a minden hajlatában ismert
meleg hallgatást,
mintha odakint nem havazna zajorgia,
ropogó füst
és érces neonfény,
mintha nem kellene
újra megindulni
s jaj !
ismét megérkezni ugyanoda.