A százköte­tes­re ter­ve­zett Székely könyvtár 69. köte­teként je­lent meg Fe­rencz Imre Válo­ga­tott ver­sek című kötete 2018-ban. A szerző pályáját meg­határoz­za, hogy éve­kig újságíróként dol­go­zott, fa­lujáró ri­por­terként: ez ver­se­i­nek világlátásában is visszaköszön, ugyan­ak­kor, Fe­rencz Imre saját be­vallása sze­rint ez vissza­fog­ta a lírai termést, ezért iga­zi ki­tel­je­sedésről, költői újjászületésről inkább csak élete delén túl, nyugdíjba vo­nulása után beszélhetünk (e könyv meg­je­lenésének évében 70. életévét töltötte a szerző). E kötet anyagát mint­egy húszévnyi vers­termésből válo­gat­ta össze a szer­kesztő, Fe­ke­te Vin­ce: 1998-2017 közt szüle­tett al­kotások sorjáznak, időrend­be szed­ve.

Fe­rencz Imre ver­sei gya­kor­ta szo­ciográfiák lírában: mint­ha azt valósítaná meg költészet­ben, mint Bözödi György prózában. Talán il­lik Fe­rencz Imrére a népi költő szin­tag­ma, de min­den pe­jo­ratív fel­hang nélkül, olyan érte­lem­ben, hogy elsődle­ges ih­let­forrása a fa­lu­si élet, a vidéki táj és vidéki em­ber, mind­ezt azon­ban poéti­ka­i­lag ma­gas színvo­na­lon szub­limálva, ve­re­tes, szikár, lényeg­re törő nyel­ve­ze­ten eme­li vers­be.
A nyitóvers egy hely­zetkép, egy­szer­re anek­do­ti­kus és fájdal­mas, a falu és város kettőssége, az el­en­gedés és örök kötődés el­lent­mondásosságának jelképes meg­fo­gal­mazása: „Egy­szer csak kiáltot­tak/​a túlsó járdáról/​fa­lum­be­li­ek le­het­tek/​in­te­get­tek/​NEM ÉRTEK EGY ÁRVA SZÓT SEM/​kiáltot­tam/​ettől a zajtól/​NEM HAL­LOK EGY VAK HAN­GOT SEM/​kiáltot­tam/​jó jó jó/​kiáltották/á​tad­juk/​meg­mond­juk”.
A szerző gya­kor­ta múltját, gyer­mek­korát, régi emlékeit fag­gat­ja, ezért van az, hogy ha természet­leírás je­le­nik meg, az nem az itt és most tablója, ha­nem egy szub­jektív, belső kép: „va­la­hol van egy táj/​egy másik táj mögött/​vagy egy másik táj alatt elsüllyed­ve”.
Legtöbb eset­ben konkrét vers­hely­zetről beszélhetünk, külső ih­let­forrásról, tárgyi­as jel­legű költészetről, mely nar­ratív tech­nikákkal mu­tat be hely­ze­te­ket, eseménye­ket, ugyan­ak­kor van el­vo­nat­koz­tatás, van­nak líraivá tevő gesz­tu­sok, máskor egy­szerűségükben mély/​so­kat­mondó, afo­riz­ma­ti­kus ki­nyi­lat­kozások.
Elég sok is­te­nes ver­set találunk a kötet­ben, oly­kor meg­adót, el­fo­gadót, ima­szerűt, máskor per­le­kedőt: „kár volt a vi­zet borrá változ­tat­nod Uram/​innának testvéreim tisz­ta vi­zet tisz­ta forrásból/​Ke­resz­telő Szent János hi­deg zu­ha­nya/​frissítené fel/​merítené alá va­la­ki őket/​je­ges he­gyi pa­ta­kok gübbenőibe/​hogy józa­nul ki­tartóan vigyék/​a csúcs felé ke­reszt­je­i­ket/é​s szok­ja­nak le a feltámadás/​gya­ko­ri gya­korlásáról ámen”
A fen­ti részletből is látható, hogy Fe­rencz Imre nem meg­en­gedő nosz­tal­giával te­kint szülőföldjére, vére­i­re, ha­nem józan, szi­gorú, építő bírálat­tal. A szerző elsődle­ge­sen egy közösség tag­jaként határoz­za meg önmagát, így válik közösségi költészetté min­den ver­se, ak­kor is, ami­kor magánéleti moz­za­na­to­kat vil­lant fel. Szűkebb pátriája: a Kászo­nok, Kézdivásárhely, Csíksze­re­da je­le­nik meg e ver­sek­ben; táj és em­ber szer­ve­sen össze­tar­to­zik, pon­to­sab­ban a hely te­szi az em­bert, a lírai én élet­be való be­avatásának ke­retét is adja.
Amint je­lez­tem, az újságírómúlt a témaválasztásban, megközelítésben is tet­ten érhető: közéleti érdeklődés, tényrögzítés, ri­por­tos témák, részle­tező leírások köszönnek vissza.
Ked­venc ver­sem az ars po­e­ti­ca-szerű Költők és évsza­kok, mely­ben Fe­rencz Imre némi (ön)iróniával fűsze­rez­ve jelöli ki helyét a költészet­ben, egy­faj­ta pályaösszegzést nyújtva: „A me­zei költő azt sem tud­ja, hogy mer­re nyílik a költő sza­k­osztály aj­ta­ja. Az er­dei költő azt sem tud­ja, hogy van-e a költői sza­k­osztály aj­taján ki­lincs.”
Fe­rencz Imre a saját útját járó költő, számára a fal­katársak­hoz való tar­tozásnál fon­to­sab­bak a gyöke­rei, az, hogy hi­te­le­sen írjon arról a világról, amit a leg­job­ban is­mer. A család, a kisközösség, a szűkebb pátria: ezek a pillérei en­nek az egy­szerűségében, da­ra­bosságában meg­kapó, széke­lye­sen kimért, kimértségében szen­vedélyes költészet­nek, me­lyet az ott­ho­nosság meg­nyug­tató érzésével le­het ol­vas­ni.

Fe­rencz Imre: Válo­ga­tott ver­sek. Székely Könyvtár, Har­gi­ta Kiadóhi­va­tal, Csíksze­re­da, 2018.

Forrás: eirodalom.ro