Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Balási Csaba: Téli rege. A világ arcai

(Fotóalbum, magánkiadás, 100 számozott példány)

Hogyha itt, a Facebookon, meglátom egy-egy fotóját, azonnal kiugrik a többiek közül. Akár tájat, akár eseményt, akár embert fotóz, olyan egyéni a hangja, hogy senkivel nem téveszthető össze. Tudom, furcsának tűnik, de a képei valóban megszólalnak. Beszélnek a télről, az események, vagy az arcképek mögötti jellemrajzokról, a közösségről. A mikro-és makrokozmoszról, a világ létezésének utolérhetetlen szépségéről. Méghozzá úgy, hogy egyetlen szót sem tesz hozzá. Sőt, még címet sem ad, a helyszíneket sem tünteti fel. Következésképpen vizuális nyelve az egyéni élményből fakad, de lényegre törve az egyetemességet és a tökéletességet keresi. Nyugodtan megtehetné, talán mások észre sem vennék, de ő soha, egyetlen egyetlen tekintetben sem engedi alább a mércét. A felvétel pillanatától, a kompozíció beállításáig, a legújabb digitális technikák használatáig minden csak felsőfokú lehet. 2016-ban nem véletlenül kapta meg Romániában egyedüliként a Fotóművészek Nemzetközi Szövetségénél elérhető legmagasabb, mesteri fokozatot: MFIAP, azaz Maitre de la Federation Internationale de l Art Photographique. Nemzetközi fotókiállításokon több mint 2000 fotója szerepelt a világ öt kontinensén. De hogyha valamelyik antarktiszi kutatóállomáson kiállítást rendeznének a télről, akkor az évszakról készült fotóit egészen biztosan ott, a hatodikon is megnéznék. Miközben már évek óta nemcsak a saját munkáival jelentkezik, hanem szervez, értékel, támogat, díjakat oszt, fiatalokat indít útnak és nem csupán itthon, hanem a fotóművészet nemzetközi porondjain. Balási Csaba (1957) még középiskolás diákként, a múlt század hetvenes éveiben meglehetősen gyakran kereste fel a Hargita szerkesztőségét és Nagy Pál Zoltán (1943-2010), a legendás fotóriporter vette a szárnyai alá. Vagy még pontosabban: már akkor, és később is, művésztársként tekintett a fiatal mérnökre, aki mindig képes volt azzal is foglalkozni, amit a fotósok nem nagyon szeretnek. A háttérrel, a hazai és nemzetközi kiállításokon való részvétellel, a küldeményekkel, a katalógusokkal, a nyilvántartások apró munkájával. Nem a mester és tanítvány kapcsolat kötötte össze őket, hanem a fotográfia szenvedélye. Az a belső tűz, az a láng önmagunkban, amely nélkül nem lehetnénk azok, akik vagyunk és ha kialszik, akkor már nem vagyunk azok, akik voltunk. A Magyar Fotóművészek Szövetségének igazgatásától kezdve a Japán Fotóművészek Szövetségében betöltött tiszteletbeli tagságig sok-sok tisztséget és címet visel. Vagy elvisel. De amikor úgy érzi, hogy megint kézbe kell venni a gépet, akkor nem viseli meg sem az idő, sem a tér, sem a mindennapi munka, hanem indul. Mint annak idején a legelső filmes gépével.

Kép Balási Csaba fotóalbumából (A világ arcai – 2)

Az esszésorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei