n annyi ideig voltam romániai magyar,
bozgor a románoknak, román a magyaroknak,
az, aki túl korán küzd a jogaiért, akinek nem is
kellene küzdenie értük,
olyan régóta tudom, mennyire nem az vagyok,
akivel mások azonosítanak annak alapján,
amit a nemzetemről vagy a törzsemről gondolnak,
és ezt annyira nem lehet kiverni a fejükből,
s hogy következésképpen milyen egyszerű mást utálni,
és milyen jó is, ha nem gondolkodunk,
hiszen abból, hogy egy magyar románnak,
egy román pedig magyarnak nevez,
sok minden kiderül azért a gondolkodás perverzitásából,
az idiotizmus gruppenszexéből,
mert a világ mindjárt jóval egyszerűbb,
és csak mi vagyunk helikopterek,
mi azonban feltétlenül,
már csak azért is, mert románok vagy magyarországi magyarok vagyunk,
vagy erdélyi magyarok, az is egy nagy világbajnokság,
szóval mindez annyira belém ivódott,
hogy én már óvakodom az általánosításoktól,
és legszívesebben minden embert külön elemeznék,
bár tudom, hogy ez lehetetlen,
és nem hirdetem, hogy hány ezer éve vagyunk itt,
mert ki tudja, kivel voltam én,
nem szerettem volna a helikopterekkel honfoglalni,
sem azokkal, akik most hirtelen én is vagyok,
de korábban nyilvánosan lehülyéztek,
nagy nemzetegyesítő az urna,
már persze a választási,
a másik nem érdekli ezeket a hölgyeket és urakat,
ők erre a világra gyúrnak,
és én sem a túlra, igazán nem,
de néhány dolog maradjon inkább idegennek,
otthonos legyen az, amit magam választok magamnak,
a pacsirta a sürgönydrótomon,
a csillagos ég felettem,
a tüdőmben az a kis levegő,
és a szívemben a sok szerelem, szorongás és szarvastűnődés.