Olvasói tallózásaimban fő szempont: minden olyasmit fölfedezni a polcon, ami mostanig elkerülte a figyelmemet, amit netán képtelen voltam elérni vagy méltatlanul hagytam a feledés süllyesztőjébe kerülni.
Néhai László Ferenc zenekritikai írásai a legutóbbiak közé tartoznak. Hiszen A Hétben rendszeresen jelentkező, de a hajdani Ifjúmunkást, Utunkat, Művelődést is következetesen zenei jegyzeteivel ellátó szerző tömör és lényeglátó írásait öröm volt menet közben figyelemmel kísérni, mindvégig azzal az elégtétellel, hogy általuk az ember rajta tarthatja a kezét a kortárs zenei élet pulzusán. Jelenségek, események, kezdeményezések, alkotói-előadói portrék sorakoznak e jegyzetekben, amelyek több könyvbe gyűjtve is váratlanul “megszólítanak” a Kájoni János könyvtár zenei tárgyú polcairól.
Különösen az első, az induló A Hét első évfolyamaiból építkező Zenei ügyelet című kötet kitartó böngészése ejt gondolkodóba és késztet elmélkedésre. Az egy-két-három oldalas írásoknál ritkán terjedelmesebb szövegek egy már leváltott világ és rendszer valamikori élő valóságát idézik, amelyben – minden szellemi-ideológiai korlát és túlhajtott dogmatizmus ellenére is – helyet talált magának az értékelvűséggel párosult értelem és hasznosságtudat. A szerző zenei publicisztikája igen széles spektrumot fog be: a klasszikus zenétől a népzenén át a könnyű zenéig valamennyi műfajt komolyan vesz és öntörvényű esztétikai mércével értékel. Olyan nevek bukkannak fel már akkor László Ferenc kritikusi vizsgálódásaiban, mint néhai Babrik József, az erdélyi zenemozgalom korán eltávozott nagy ígérete és szervezője, továbbá Szalay Zoltán, a Csíkszeredán megtelepedett tehetséges zeneszerző és zenetanár, Szegő Péter, a kolozsvári Magyar Opera egykori korrepetitora, Boros Zoltán zenei szerkesztő… S ezek csupán önkényesen, találomra kiragadott nevek a sok közül, mert a szerző nem lankadó figyelemmel követte mind Erdélyben, mind a bukaresti főiskolán, ahol egy ideig tanított, a fiatal tehetségek felbukkanását és kibontakozási lehetőségeit, a zeneművelés terén a teljesség megkísértését.

László Ferenc zenetörténész több évtizedes publicisztikai írásait olvasva ráébredhetünk arra, hogy egykori zenei nevelésünk sem volt kimondottan mostoha, inkább mi lehettünk meglehetősen süketek ahhoz, hogy az övéihez hasonló, nagyközönségnek szóló valós jelzéseket fölfogjuk, elraktározzuk és díjazzuk. Pedig e kis könyvben található frappáns zenei eligazítások később sem maradtak abba, mellette mindjárt ott állnak a polcon László Ferenc Zenén innen, zenén túl című terjedelmesebb gyűjteménye (Kriterion, 1987), illetve a Bartók Béláról szóló írásgyűjtemény (Tanulmányok és tanúságok. Kriterion, 1980) és A százegyedik év (írások Enescuról, Bartókról, Kodályról. 1984) is.
A Csíkszeredai Régizene Fesztivál 2007-es kiírásának művészeti igazgatójaként is ismert László Ferenc sok évtizedet tanított, népszerűsített zenetudást, tevékenyen szervezett és mozgósított, zenei anyanyelvünk ápolása érdekében. Ma is elérhető könyvei, a bennük rögzített meglátásai nem csupán egy korszak, hanem egy művészeti ág honi fejlődéstörténete jobb megértéséhez is hozzásegítenek.

Cseke Gábor