A fák közt kusza ösvények vezetnek –
ujjai képzelt vén eres kezeknek.

Fölöttem kék az ég, dúdolhatatlan.
Száradt gally, tűnő perc zizzen alattam.

Ballagok itt én kiszámíthatatlan,
nem tudni éppen merre húz a hajlam.

Szélsodorta pirók – ágon ül a csend.
Az alkony hűlő lelke merengve elleng.

Benne világom gubbaszt a köd alatt.
Némán utam állják sárga tűzfalak.

Emlékfoszlány bomlik. Vagy fehér felleg?
A dombháton balladát énekelnek.

Vagy dúdolják csak? Ide már nem kellek.
Kilépek a fényre, sárarany berkek

lehelnek szíven. Állok itt leverten.
Magamat keresem az őszi kertben.