Csombe feladványa

A tudománytörténet néha legalább olyan izgalmas, mint egy thriller. Zarathusztra híre az ie. V. században keletkezett, nagy becsben tartották, mint a régi idők legnagyobb vallási törvényhozóját, de nem tudták pontosan, mit tanított. A klasszikus ókori világ számára elsősorban matematikus volt, asztrológus és varázsló. Befolyással volt állítólag több filozófusra is Püthagorasztól Platónig. Követői nevéből származik a mi mágia szavunk is.

Az európai reneszánsz aztán újra felfedezte a perzsa prófétát. Úgy tekintettek rá, mint a kereszténység előtti vallásosság elfogadható képviselőjére, Rameau operát írt róla, Voltaire azok között tartotta számon, akik közvetítették Isten természeti törvényét az emberiség felé, Mozart a varázsfuvola c, művében Sarastro jelmezébe bujtatta, kinek két áriájáról Shaw azt mondta, ez az egyetlen zene, amely biztosan helyénvalónak hangzik Isten szájából.

Noha három évszázad értelmisége tisztelte, senki nem tudta pontosan, mit tanított, szent szövegeit nem ismerték, s az indiai kultúráról elfogadták Maculay szavait, ki ezt elintézte annyival, hogy nem áll másból, mint orvosi tantételekből, melyek szégyent hoznának egy angol lódoktor fejére, csillagászatból, melynek hallatán nevetnének egy angol általános iskola lányai, történelmük tele van tíz méter magas királyaikkal, melyek tízezer éven át uralkodtak, földrajzukat pedig melasz-és vajtengerek jellemzik.

Aztán eljutott egy példány a Vendidad egy példányából Párizsba, ahol aranyláncon tartották, nagy becsben tartották, de senki nem értette. Ekkor bukkan fel a XVIII. századi Franciaország legszínesebb kalandorának romantikus élettörténete. A keletkutatás színes regénye.

Abraham Hyacynthe Anquetil du Perron egy párizsi fűszeres fia volt, katolikus, a kor híres történészének nyolc évvel fiatalabb öccse.

A lázadó, forrófejű testvér, ki feltehetően irigyelte bátyja sikereit a forradalom előtti Franciaországban először hébert tanult, majd Utrechtben a helyi püspök segítségével megismerkedett a perzsa és az arab nyelvvel is. Huszonhárom éves korában látta meg az aranyláncon tartott Vendidad-kötetet és azonnal tudta, mit kell tennie, el kell utaznia Indiába, Szuratba, ahonnan a kézirat származik, hogy ő legyen az, aki megfejti és lefordítja a szöveget.

Mindezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. 1754-ben hét évig tartó gyarmati háború tört ki Franciaország és Nagy-britannia között, amely Észak-Amerikában, Afrikában és Indiában folyt. Ebben az évben csak katonai egységek hajóztak Indiába. Ám az ifjú Abraham számára ez nem volt akadály, nem akart senkinek elkötelezettje lenni, ezért nem beszélt senkinek tervéről, csupán összecsomagolt két zsebkendőt, két inget, két pár harisnyát, matematikai eszközöket, egy héber nyelvű Bibliát és Montaigne egy könyvét, s jelentkezett a kelet felé tartó csapatokhoz, majd közlegényként elindult-egyébként javarészt elítélt bűnözőkből álló egységével, hogy behajózzon. Amint párizsi pártfogói hírét vették tervének, elérték, hogy du Perront leszereljék, évjáradékot adtak neki a könyvtár erőforrásaiból, és gondoskodtak róla, hogy a Duc d’ Aquitaine fedélzetén az India keleti partján lévő Pondicherryba, a francia kolónia központjába jusson.

A Franciaországból induló út öt hónapig tartó rémálom volt. Abraham du Perron folyamatosan tengeribetegségben és hasmenésben szenvedett. A hajón kitört a járvány, és több mint százan belehaltak, még a kapitány is. Az ifjú tudós betegen, kimerülten, lesoványodva ért Pondicherryba.

A kikötő India francia fővárosa volt, nyüzsgő élettel, a hajóknak le kellett horgonyozni és az utasokat és az árut csónakkal vitték a partra. Du Perron is így ért Indiába.

Könnyű elképzelni a sápadt, nyúzott, pecsétes és gyűrött ruhát viselő fiatalembert, amint bevezetik M. de Leyrit, Francia India dölyfös főkormányzója méltóságos színe elé. A kettejük közti ellentét megdöbbentő lehetett. Ahogy du Perron láta:

„Sziporkázó kísérete közepén magas, karcsú férfi emelkedett fel fehér kabátban, fején egy láb magas fejdísszel.”

Mit kezdjen a kiemelkedő feladatot ellátó birodalmi hivatalnok az előtte megjelent zilált fiatalemberrel, aki nem is úr, de nem is szolga, és hetet-havat összehord valamiféle iratokról, megfejtésekről. A kormányzó zavarodottan fordított hátat látogatójának. Két évig tartott , míg du Perron gyökeret vert itt. Bája, műveltsége, fürge esze és nagylelkűsége segítségével végül sikerült helyet találnia magának a francia gyarmati közösségen belül. Ám a zoroasztriánus kutatása iránti buzgó lelkesedése akadályba ütközött. Mint kiderült, Pondicherryban nem tudja megvalósítani nagyra törő tervét, hogy ő legyen a párszi vallási könyvek első fordítója, mivel a város „túlságosan európai” voolt. Megpróbálkozott csatlakozni az ország belseje felé induló katonai felderítőkhöz, azonban nyolc nappal később ismét a városban volt életveszélyes lázzal.

A francia kórházban eltöltött néhány hét után azt gondolja, hogy Bengálban többet tudhat meg a régi perzsa nyelvről. Átkel a tengeren és felkeresi a legfontosabb bengáli francia települést. Heves természetével nem lopja be magát a helyi katonai parancsnok szívébe. Hogy többet tudjon a bengáli nyelvről, el kell, hogy jusson az ezerötszáz kilométerre távolabb fekvő Szuratba. Hiába száll hajóra a Gangeszen, eljut ugyan a félútig, ám a francia-angol fegyverszünet véget ér és a kiújuló ellenségeskedés miatt lehetetlen folytatnia útját a szárazföldön. Ráadásul az angolok  ellenőrizték a Bengáli-öblöt. Nem volt más megoldás, mint szárazföldön elmenni le délre, majd végig India keleti partján északi irányba, félig körüljárni az egész indiai szubkontinenst.

Du Perron Francia Bengálból Szuratba vezető útjáról Sir Erskine Perry számol be:

„Pondicherry tíz-tizenkétezer mérföldre volt a bengáli francia teleptől szárazföldön, az utat európai még nem tette meg, május volt, az év legmelegebb hónapja, a közbeeső területet javarészt dzsungel borította, tele tigrisekkel, és az út egyes részein heves csaták dúltak a franciák és az angolok között, ráadásul du Perronnak egyetlen fityingje sem volt, mégis nekivágott, és sikerült is végigmenni a kalandos úton, gyalog, egyetlen hordár kíséretében, aki csekély felszerelését vitte. Május ötödikén vette kezdetét a veszélyes gyalogút, és augusztus tizedikén érte el Pondicherryt, miután izgalmas kalandokon ment át :éhezés, rablók, bebörtönzés és gyilkossági kísérlet. Ppondicherryban találta a bátyját, akit nemrégiben a szurati francia lerakat aligazgatójának neveztek ki, s együtt vitorlásra szálltak a telep felé. Azonban du Perron mahénál, a malabári partokon kiszállt, s innen gyalogszerrel ment a cochini zsidó közösségen, Goán, Ellora barlangjain át Szuratba.”

Két évbe tellett megtenni az utat, ám még mindig hosszú út várt du Perronra. Míg megszületik a végeredmény: az összehasonlító nyelvészet megteremtése.

Francia Bengáliától az összehasonlító

nyelvészetig

Du Perron az ezerötszáz kilométeres utat kalandos körülmények közt két év alatt tette meg. Szurat első látásra semmivel sem felelt meg jobban a tudós és kutató igényeinek, mint Bengál. Mindenhol dúlt a viszály: az európai országok képviselői között-közülük ketten, a franciák és az angolok nyíltan háborúztak egymással-, valamint a helyi vezetők és a gyarmatosítók között-még a párszi közösség is megoszlott az újítók és a hagyományőrzők között. Irigység és mohóság okán széthúzás volt a lerakatok között. Mindenki gyanakvással figyelte az ifjú franciát, aki furcsa kéréseivel egészen Bengáltól képes volt idáig eljönni. A portugál misszió vezetője ezt írta: Ez az úriember sok mindent kér, de sem pénznek, sem feljebbvalóitól származó parancsnak nincs nyoma.?

Ám a zavaros helyzet éppen du Perron kezére játszott. Bár hónapokig tartó gondos tárgyalásokra volt szükség, amire   sikerült megpillantania a régóta keresett szöveget. A holland misszió vezetője elküldött neki egy másolatot Zoroaszter könyvéből, majd érkezett egy perzsa, pehlevi-fárszi szószedet is. Du Perron most már rendelkezett mindennel, amire a feladat elvégzéséhez szüksége volt. Hamarosan elkészítette a szószedet fordítását.

„Az efféle munkákból ez volt az első, amelyet európai ember készített, s úgy vélem az irodalomtörténet fontos pillanata .A dátum Krisztus után 1759. március 24?-írja du Perron.”

Du Perron ezután kezd hozzá a Vendidad fordításához, ennek töredékei keltették fel figyelmét öt évvel ezelőtt. Újabb akadályt jelentett, hogy a hagyományőrzők nem avatták be titkaikba, az újítók adnak neki nyelvleckéket, de késleltetek a munkát és az ifjú tudósnak fogy a pénze,,,

Aztán újabb drámai fordulat következik be és nem sok választja el du Perront, hogy vállalkozása kudarcot valljon.

Du Perron megsértette az egyik francia hajó kapitányát, aki megvádolta az ifjú tudóst, hogy helyi származású feleségének szeretője, és megtiltotta, hogy még egyszer átlépje házának küszöbét. A kapitány felesége terhes lett és fiút szült. Miután a   helyi hatóságok szigorúan megfeddték, amiért nem tett semmit a gyerek megkeresztelése érdekében, a kapitány kelletlenül elment a paplakba , hogy megtegye a szükséges lépéseket. Itt találkozott du Perronnal, és felkérte, hogy tartsa a csecsemőt a szertartás alatt. A vonakodó tudós és a felbőszült kapitány közt felmerült a párbaj lehetősége, melyet tiltottak a törvények. A kapitány a paplakban provokálta a tudóst. Az utcán nagy tömeg volt, mintegy négyszáz szemtanú.

Du Perron kardja eltört, a kapitány mellbe szúrta a tudóst, pengéje csak néhány centivel kerülte el a szívet. Du   Perron eldobta a használhatatlan kardmarkolatot, és a kapitányra vetette magát, a földre döntötte és lefegyverezte. Ezek után nyugodtan elsétált, hóna alatt a kapitány kardjával, nyomában vérfoltok maradtak az utcán.

A kapitány felkelt, „A kardom! A kardom!” kiáltásokkal megragadta szolgája szablyáját, és du Perron után rohant: még négy alkalommal vadul lecsapott rá, újabb súlyos sebeket ejtett rajta. A tudós ezért a kapitánytól elvett karddal döfött, kiverte ellenfele kezéből a szablyát, egyúttal újabb sebeket szerzett a könyökén és tenyerén. Ezek után eldobta a kardot és elhagyta a helyszínt, kezében törött kardjával. A kapitány felkapta a szabályát, a tudós után rohant, ám alig tett meg száz lépést, összeesett és meghalt. Az eset súlyos volt.

Du Perron eddigre már a francia kolónia összes tagjával – beleértve bátyját – összeveszett, ezért semmilyen segítségre nem számíthatott. Az a veszély fenyegette, hogy a helyi hatóságok letartóztatják és gyilkosság vádjával állítják bíróság elé. Nem volt más választása, franciaként menedéket kért az angoloknál.

Az angolok „a civilizált nemzetek egyetemes gyakorlatára” hivatkoztak és nem adták ki.

Perron megmaradt pénzéből más zoroaszteriánus szövegeket vásárolt és tizenkét hónap múlva helyet kapott az angol Kelet-indiai Társaság egyik hazafelé tartó hajóján.

Nyolc hónapig tartott hajóút,   az angol hajón francia foglyok is utaztak, Portsmouthban a hatóságok természetesnek vették, hogy a fiatal francia is közéjük tartozik.

Azonnal vasra verték és a winchesteri börtönbe küldték. Szerencsére akkoriban különbséget tettek a bebörtönözhető katonák és az ellenséges nemzet tagjai között, így elengedték du Perront és engedélyezték, hogy meglátogathassa Oxfordot, ahol összehasonlíthatta az ottani szövegeket a nyolc évvel korábban Párizsba küldöttekkel, amelyek hatására keleti útjára indult.

Perrron Aveszta fordítása végül 1711-ben jelent meg. A szakértők érdekeit fenyegette ez a sehonnai, felkapaszkodott fickó, kinek megítélését nagyban befolyásolta a fiatal önérzete, aki bizonyítékok nélkül hangoztatta, hogy lefordított olyan szövegeket, melyek a kor legnagyobb tudósain is kifogtak, ezért Voltaire, de még az enciklopédista Diderot is ellene fordult.

A helyzetet tovább rontotta, hogy az akkori Anglia legfontosabb szakértőjének -William Jones- hazafias dühét is felkorbácsolta néhány keresetlen megjegyzésével. Sir William Jones, korának első számú orientalistája kíméletlen támadást indított du Perron ellen, aki meg sem szólalhatott Angliában, az ismeretlenség homályában maradt és élete végéig néhány centből tengődött, mint valami indiai aszkéta.

Sir William Jones a későbbiekben jogot végez, elutazott Indiába, megtanult szanszkritül, az indiai vallás ősi nyelvén , a Királyi Ázsiai Társaság alapítója lett, majd elnöke, majd lovagi címet kapott.

Teltek-múltak az évek. Egy napon Sir William az egyik perzsa klasszikust fordította, amikor megpróbálta megérteni az egyik szó jelentését, kísérletet tett du Perron fordításának szójegyzékével és valami szerfölött furcsa dolgot tapasztalt az egykor nagyon elmarasztalt du Perron munkával kapcsolatban.

Olyan szavakat látott, amelyek egyértelműen csak a szanszkritből eredhettek.

Mivel du Perron nem tudott szanszkritül, ez azt jelentette, hogy a szójegyzék mégis hiteles.

Mindennek segítségével Sir William megdöbbentő végkövetkeztetésre jutott Ázsia nyelveinek fejlődését illetően, feltételezte, hogy mind a gót, mind a kelta eredetét tekintve azonos a szanszkrittal, az elhamarkodott tudós emléke mindörökre fennmarad, mert megteremtette az összehasonlító nyelvészet tudományát.

A du Perron segítségével Európába került zoroasztriánus szövegek hitelességét az 1820-as években bizonyították be, s ma már mindenki elfogadja, hogy Európa és Irán nyelveinek nagy része, akárcsak az Indiában beszélt nyelvek legalább fele egyetlen, indoeurópai beszédváltozatból fejlődtek ki.

Csombénak csak három nap áll rendelkezésére és megérkezik a magyar küldöttség. A Shakespeare művet akarja előadatni, csakhogy a próbán Lőrinc pap leharapta Mercutió bal  lábát. Csombe emberfölötti erővel írja át a művet és dramaturgizál. Rájön, hogy a kannibalizmusról csak nemrégiben leszokott népe erkölcsének védelmében mellőznie kell az erőszakos jeleneteket. Ezért kihagyja Rómeó és Júliából a két család  viszályát, a párbajokat, Mercutió És Tibald halálát, kihagyja magukat a szereplőket is, kimarad Lőrinc bafrát, a méreg és a kriptajelenet. Egyedül a dadust hagyja életben, aki hosszasan monologizál. Aztán a büfében, az előadás szünetében Csurka István megdicséri Csombét, hogy mennyire sikerült eltalálni a szereposztást Moldova Györgynek a magyar szövőiparról szóló dramatizált művében.

Beszámoló a kongói operaházból

Kiküldött tudósítónk:Csombe

Különös a csend, az egész előcsarnok üresen tátong, a nézőtéren egyetlenegy kongói lelket sem látunk. Minden makulátlanul tiszta, a karfák csillogóra suvickolva, de sehol senki. Hatalmas egy épület, legalább négyezer férőhelyes. Megszámlálhatatlan páholy, erkély, karzat. És teljesen üres.
Eltelik tíz perc, de másfél órának tűnik.
A terem kezd megelevenedni, hamarosan többen leszünk, mint a jegyszedők és megpróbálhatjuk rávenni őket, hogy tartsák meg az előadást.
Mozgolódás a zenekari árokban. Felbukkan egy zenész, hatvanéves lehet, szemüvege csúnyán elgörbült, nyakkendőt nem visel, vastag pulóverben van. A hegedűlábat tíz percig állítgatja.
Újabb két zenész jelenik meg a zenekari árokban, egyikük próbaképp belefúj a klarinétjába, a másik újságot olvas. Most megjelenik három vagy négy zenész. Hangolnak, de szinte rá se hederítenek a többiekre. Talán száműzetésüket töltik itt? Az egyikük ismeretlen okokból szmokingot visel. Biztosan most érkezett Moszkvából és még nem ismeri a határvidék szokásait.
A zenészek egyre lármásabban hangolnak, és ez is jobb, mint a semmi. Hirtelen, mintegy az adott szóra abbahagyják, összeszedik a hangszereket és kisétálnak a színpad alatti ajtón. Ennyi lett volna az egész?
Inge sír a nevetéstől (Inge az író felesége- Kerekes Tamás), mintha kezdődő hisztéria jeleit fedezném fel magunkon. Egyikünk sem tud úgy megszólalni, hogy ne kezdjünk el vihogni.
Halovány kísérlet a lázadásra-a közönség tapsolni kezd. Negyed kilenc van.
Elhalványulnak a fények, teljes a zenekar, a művészek a nagyérdemű közönséget méregetik. A karmesterből elcsigázott sóhaj szakad fel, és figyelemreméltó, pattogós nyitánnyal indít. Az erkélyen összeütődik egy tenyér.
Felhúzódik a függöny. Egy kartonpapír sátor előtt arab külsejű törzsfőnök ül alattvaló társaságában. Dühösnek látszik és baritonban énekel. A többiek csitítgatják. De ő makacs, nem kér a nyugtató szavakból. Muszorgszkíj keveredik Csajkovszkíjjal, ezt olykor átszövik Rimszkíj-Korszakov dallamai. Ha valaki nem figyel a történetre, akkor is tudhatja, hogy mindjárt megjelenik a törzsfőnök lánya. És így is történik. Gyönyörű lány, de énekelni nem tud. Ki lesz a hős? Felbukkan két vagy három ifjú gazember, és azonnal látni lehet, hogy melyikük a hős, mert ő a legalacsonyabb, középen áll, és ha rámutat valakire, akkor néhány centit az adott irányba csúszik; ha a többiek mutogatnak, ők nem mozdulnak. Szépen lassan mindannyian ellenszenvesebbekké válnak, amint az üres széksoroknak bohóckodnak. Micsoda ragyogó álmokat dédelgethettek valaha! Ez az opera borzasztóan nehéz darab. Maga Viktória királynő is elismeréssel szólt volna a tiszta érzelmekről, a szárnyaló muzsikáról. Az egész olyan művészi. Biztosan akad legalább néhány ember ebben a városban, akik egy pincében rejtőzve azért még játszanak valami vonós hangszeren és nem egy kijelölt bizottság előtt énekelnek egymásnak. Egyetlen dolgot mondhatok :a közönség bojkottálta ezt az operaházat. Hajlandó volt kockáztatni- és nem jött el. Végre valami szívmelengető, mindenkire érvényes megállapítás. Mint ahogyan egy bronxi pénztáros mondta egyszer: „Nincs a földön olyan erő, ami megakadályozhatná a közönséget, hogy otthon maradjon.”

Az író szomszédja

„kunyhója, ahogyan mondani szokás, úgy bűzlött, mint egy agglegény pénteken, kerozin, verejték és kutyaszőr szaga terjengett mindenhol. Többször meg esett, hogy amikor bekopogtattam hozzá, mélyen aludt szendergő kutyája, Ella mellett, ez a jószág maradt meg a három kutyája közül, szerinte a többit Waterbury-ből érkezett vadászok lopták el. Miután felébredt, kikászálódott az ágyból, felráncigálta a harisnyáját, és mint akit megdöbbent a látvány, rárivallta kutyára, azonnal takarodjék le a fekhelyéről. A szuka ilyenkor felpislantott az egyik szemével, megmozdította az egyik lábát, aztán nyugodtan aludt tovább; Bob századszor is megcsóválta a fejét és mindössze annyit mondott:” Hát, látja, csak a jó kutyáimat lopták el”, és úgy bámulta Ellát, mintha az ő hibája lenne az egész.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ