Mit csinálhat ünnepekkor a vendégmunkás? Természetesen hazautazhat: Törökországba, Romániába, a volt Jugoszláviába – vagy a néhai Keleti Tömb bármelyik országába. Rostokolhat a vámnál, hazavihet a kiterjedt rokonságnak kilószámra, ezer schillingnél magasabb áron édességet, kávét, élelmiszert (azért ennyiért, hogy a Mehrwertsteuer-t [a német ÁFÁ-t] visszakapja az áru után), s az álmélkodó rokonok bólogatása közepette bekasszírozhatja az elismerést:
– Hiába, más világ az! Jól megy nektek! – Pöffeszkedve bólogathat, miközben a rokonság megcsodálja a tizenöt-húsz éves nyugati autóaggastyánt, mely a volt Keleti Tömb országaiban még mindig elismerést vált ki.
Vannak azonban spórolós vendégmunkások. Két-három év alatt eltanulják az angolszász takarékosságot, és kiszámítják, rokoni szálak ide vagy oda,
nekik nem éri meg a hajszás hazaruccanás. Udvarias levelet írnak szüleiknek, testvéreiknek, hogy várják őket az ünnepekre, s abban a biztos tudatban, hogy a rokon úgysem kap vízumot, vagy nem tudja kifizetni a drága nemzetközi vonatot, nyugodt lelkiismerettel néznek az ünnepek elé. A vendégmunkásné süt-főz, kipróbál nyugati és távol-keleti recepteket, többet kiabál a gyermekekre, mert több időt tölt velük, utoljára rácsönget sajnálkozó hangon a várva nem várt rokonokra, hogy már minden kész, csak ők hiányoznak. És hogy sokat gondolnak rájuk. Elérzékenyülnek, a Matáv, Romtelecom stb. kábelein, és némelyek, hogy megadják a módját, a Duna Televízió hullámain a szívüket is hazaküldik. Aztán hirtelen rájuk köszönt a kegyetlen, csöndes ünnepi magány.
A fiatal vendégmunkás lecövekel a tévé elé, s körülbástyázza magát hatschillinges dobozos sörrel. Az asszonyka időnként behoz egy-egy tányér ételkóstolót, élvezi a főzőcskézést, délutánra leroskad, s inkább kijelenti, mintsem kérdi:
– Mi itthon fogunk ülni végig.
A férj felnéz a képernyőről, és igyekszik megnyugtatni feleségét: csak arra várt, hogy az asszonyka befejezze a konyhai munkát. Semmi kedve nincs kimozdulni otthonról. Megegyeznek, másnap megnézik azt a kolostort, amiről már az országismereti előadásokon is hallottak. Heiligenkreuz – a burgenlandi bencés kolostor.
Másnap hajnalban csörög a telefon, hogy az egyik sógornő mégis megkapta a vízumot, s ha már fizetett, eljött a két gyermekkel. Ott rostokol a bécsi Westbahnhof-on, amíg érte nem megy autóval valaki. Schnellbahn-ra – a helyközi gyorsvasútra – ugyanis nincs pénze. A fiatal vendégmunkás hajkoronáját dörzsöli, a vendégmunkásné ujjongani kezd:
– Mégsem leszünk egyedül az ünnepen! Itt a nővérem!
S már azt tervezgeti, hogy az evangélikus istentiszteletre együtt mennek a nővérrel. Húsz perc múlva a ház előtt pöfög a félig kiszuperált Renault, akár közönséges munkanapokon, hajnali fél hatkor. A vendégmunkás rákanyarodik a Bécs-Grác közötti autósztrádára. A bécsi Déli pályaudvaron vár a sógornő a két kisgyermekkel. Kábultak a másfél napos út után és farkaséhesek. Rávetik magukat a vendégmunkásné által csomagolt tízóraira. A sógornő már a Renaultban rázendít: otthon minden a régi. Jól tettétek, hogy eljöttetek, mert nagy az infláció, rossz a kormány, a fizetésből nem lehet megélni. A panaszáradat belefolyik a reggelibe, ebédbe, sziesztába. A vendéglátók csöndesen bólogatnak, s néhány sör után bizalmasan megsúgják a volt Keleti Tömbbeli sógornőnek, hogy itt sem kolbászból fonják a kerítést, a „Flusling” (osztrák tájszólás: menekült)-ot nem szeretik, a munkahelyen alulfizetik, s ha a kisgyermek a szükségét az udvaron végzi el, a szomszéd bedobja a házirendet a postaládába, s előzőleg aláhúzza az udvar rendeltetésszerű használatára vonatkozó passzust.
Éjfélig tart a kétoldalú panaszáradat. Reggel felkerekednek a gyermekekkel. A kétajtós Renaultba beszáll elől a vendégmunkás, mellé a felesége, térdén egy csecsemő, a hátsó ülésre kerül a sógornő a többi gyermekkel, akik úgy ülnek ott átlag háromévenkénti születési sorrendjükben, mint az orgona sípjai. Elindulnak. Némi fészkelődés után a csecsemő elalszik anyja ölében, a hátsó ülésen pedig elvackolják magukat a gyermekek.
Útjuk kanyargó szerpentineken vezet. Kétoldalt mély szakadék tátong, benne hol jobb, hol bal oldalon versenyt szalad velük az áttetsző, pisztrángos hegyi patak. A levegő tiszta, mint az üveg. A sógornő álmélkodik, az ünnep másnapja ellenére sehol sincsenek papírkupacok, nagy tócsákban emberi mellék- és végtermékek. Ezek itt elképzelhetetlenek a sztráda melletti tiszta lejárókon, feljárókon, parkolókban.
Az autó pörög-forog a szerpentin kanyarjaiban. Benne békés beszélgetés folyik. Jó félóra múlva a távolban feltűnnek Heiligenkreuz falai. A Renault beszalad a kolostor udvarára. A vendégmunkás lenyomja a féket. Az autó nagy döccenéssel megáll, valamelyik gyermek mély álmából felébredve sugárban hányja tele az autót. Kezdődhet a takarítás.
A misére ünnepélyes kalapban, kabátban, arcukon áhítatos húsvéti mosollyal érkező bennszülöttek szánalommal váltakozó undorral csodálkoznak rájuk. Félórás, kitartó, épp vendégmunkásnak való munka utána a férfi elmerengve, szórakozott mosollyal megkérdi:
– Mit is akartunk mi itt megnézni?
Az évszázados kolostor falai megértően merednek rájuk.

Forrás: Erdélyi Napló, 1997. április 8. (in Balázs Ildikó: Utazások a katedra körül. Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2010. MEK)