nemlétező kandallómban törékeny tűzvarázs
barázdabillegető tarka farka kavarta levegő
talajtalan szakadatlan
létek zenéje szárnyak

fehér éjszakában táncot lejtő hópihe
lélek hallja csak az ittlét dalát
szavaink közel dobognak el

hópihe emlék a bőrön csöppnyit felcsillan
rég kristállyá fagyott képek
olvadnak a határtalan éjben

fellegek játéka
fényben meghajló perje emléke
szélbe csobbanó csízek dala
sóhajtásnyit enyém a táj
mit nekem ítélt a messzi haza

sodor még morzsolódó szavakat a szél
szájról szájra
csöppnyi korommal fikarcnyi tiszta eget adunk tovább

nagyon halkan szól a szavunk
mozdulatok mikéntje erjed
legördül féktelenül életnyi parázs
reggel fénye este sötétje

kiszáradt hangszalagon
pendül a vers
fájdalmas állandó éber-létben
a hallhatatlan dobogás

a mélységet elérjük gondoltuk mindnyájan
de az éjszakának nincsen mélye
csak mélysége
határtalan

ha a némaságot ismerni akarod
csöppnyi zajra szükséged van

és emlékszem távolba bukó éjszakákra
izzólámpa derékbatört fénye mellett
megrútított testeket próbáltak
összevarrni

a bevehetetlen szavak erőddé nőnek az éjszakában
ahogy a vízen szétfut az égő olaj tüze
halk emlékeink vannak a suttogó nádasokról
talán szűz kemény vágyódásokból
rejtélyük üledéke gömbkövekbe préselődik

víz-mélyből felbukó jégmadár
csőrében jajnyi élet rúgkapál

homályok újabb napjai
összeillővé vagdosott testek
még gyógyulnak néha
egymás szemét kaparják a vaksötétben
színeket álmodnak a gondolatok

a hajlatokban erővonalak csontvázai
a visszfényesülés origójában
a poëta
fogadjátok be mindig is ott volt
bennetek hallgat
jégvirágon sugár gyullad
teste hontalan csupasz

lágy tapintású levegő leng körül
jó arra gondolni
hogy milyen a fény
gyengéd irgalommal ölel körül az est

ki ne oltsátok a tisztábban
látni tapintani ízlelni hallani akaró szomjúságát
a fényt amely a sötétség felé sodródik

a sötétség felé sodródó fény
ablakom örökre nyitva talál
kint-bent lengő levegő keveredése

van-e tisztább
mint az elképzelhetetlenre nyíló

mintha mit nem értek –
a sok mítosz nem tudna eggyé válik
– sokasodik
megszámlálhatatlan

mert egy erő mozgatja az izmot és a füvet
szemek kezek a fényfújta tájon
soha se gondoltam erre
mintha nem értettem volna a fülemüle
édes dalát az éjszakában

falak és zongorabillentyűk
fehér és fekete hangzatok
az ablakmélyedésben késő délelőttre
még kitart az árnyék
és akkor lángra lobbanok

akkor majd lángra lobbanok
tudom semmit nem tudok
markomból az élet midig kicsusszan
tér-időmben lebegek a világ felett
csak elfogadom magamat
csak képzetem van
amely nem helyettesíti az elképzeltet

régi barátok a gondolatok
eléggé megviseltek már így
hatvannyolc tél után
megkövesedett csigahéj
női akt lucfenyő gyökeréből
decemberi csillanó emlék

decemberi hópihe tánca
az éjszaka mozdulatlan magasában
egy öklömnyi fagyott kékség
sóváran magába visszazár

2018. december 26.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ