Magányos kuruc rigmusa

Száz jó évig, ezer évig,
kaparhatom magam vérig,
mindig ugyanaz a nóta,
álomhús helyett a szója.

Küzdöttem, amennyit tudtam,
kiderült, semmit se tudtam,
nem értettem a világot,
a virágom elvirágzott.

Magasabb érdekek vannak,
mik nekem csak sebet adnak,
lőtt sebemmel a torkomon
magam a csendbe vonszolom.

Olykor egy-egy hátgerincet
megpillanthat a tekintet,
de az is csak alku tárgya,
az agyrabság szabadsága.

Megszavazom hát magamat,
akkor talán békén hagynak,
mikor megunom a sorsot,
a csendbe belerikoltok.

Hagyjátok a szabadságot,
meggyalázta rég az átok,
szétszedte egy önző fajzat,
ma már egy csontvázat marnak.