Már vége.
Ezen a nyáron az utolsó.

Ezután már csak álmaid adják vissza
testednek a hűs simogatást.
Nem illatozik a víz.
Nem feszül meg orrcimpád, mint a lovaké,
ha tajték fröccsen rájuk.
A fűzek nem bíztatnak, hogy ússzál oda eléjük,
hol szárnyakká válik vállad súlya.
Nem fekszel többé a vizes homokon,
mint forró lüktető test a keresztfáról,
ölelni készen ezt a holtágat apró pirkáival,
harci repülők kondenzcsíkjaival az égen,
mely ott terül el valahol a csillagok és közted.

Álom nyár és tél között.

A tél majd beborítja vágyaid fehérségével,
zsibbadt mozdulataid beleszenderülnek
a végtelenségbe.

Egykori ithakai!
Kezded te is megismerni
a visszatérés örömét.

Még túl korán érkezel haza?

A riadt balin nagyot csap a levegőbe,
még hínáros békaszőlő levele simogat,
s a Hold kékülő fényénél
úgy úszik tova a Nagygát felé,
a Sziget mögött,
hajlékonyan és érzékenyen,
mint a sok mosástól érdesült selyem
vagy mint megbolydult magnó
mágnesszalagjának hullámos széle,
melyre egykor a román TV magyar adásának
versmondásait vetted föl.

És átadod tested a hűs simogatásnak.
Ma szabadságod megoldja
kezed,
tested,
akaratod.
Emlékeid könnyűek lesznek,
tiszták, mint az öröm maga.

Beleálmodod magad
Maros-parti dzsungeleid sokasodó zöldjeibe,
valahol a Hétfák környékén.

2016. július 17.