(kétszáznegyven kilométer)

közös időnkről sorjáznak emlékeid
hallgatlak
én burokban éltem
nekem sok minden kimaradt
csak átsuhant rajtam azokon a napokon
az élet
megjegyeztem, ami nekem volt fontos
egy utca, pár ház a benne lakókkal
a többiekre nem emlékszem
mesélsz s én úgy hallgatom
mint ismerős történetet
minek a szélén voltam
nem figyeltem a prominenseket
kivéve párat, ki közelről érintett
akkor még nem gondoltam:
meg kell őriznem a történelmet

most innen látom, a jövőből
mennyire vakított az a lila köd