Bölöni Domokos tallózója
Nagy Imre festőművész kiállítása
Lapunk zártakor értesülünk, hogy Nagy Imre festőművész rég nem hallott sikert ért el Budapesten. Kiállítását február 7-én kellett volna zárnia, de mig mindig akkora érdeklődés mutatkozott a magyar fővárosi sajtó által egyöntetűen elismert művei iránt, hogy a tárlata zárlatát kénytelen volt elhalasztani.
Ugyanezen forrás szerint a budapesti nagysikerű kiállítás ntán hosszabb külföldi utat tesz nagytehetségű festőművészünk.
***
Az alábbi cikk a Budapesten megjelenő „Magyar Út” című hetilapban látott napvilágot Nagy Imre festőművész kiállításával kapcsolatosan. Szószerint vettük át ezt az értékes írást annak bizonyságára, bogy mennyire megbecsülik nagy művészeinket ott, ahol alapos tudástól alátámasztott széles látókörrel bírálják és mérlegelik a dolgokat.
Az ember életét az adott körülmények, sorslehetőségek és természeti adottságok mellett sokszor ismeretlen származása s csak hosszabb idő multán érezhető elhivatottság és a gondoskodás is övezik. A táj, gazdasági, társadalmi és kulturális berendezkedésével, a szűkebb környezet megértő támogatásával, lojtott ellenállásával, vagy romboló ellenvetéseivel, melyek adott esetekben szinte viszik, lökik előre az alkotót, vagy elnyomják és keserű, magába visszavonuló meghasonlott lélekké formálják át. Az egyéniség erősségétől és hevességétől függ, megtalálja-e a legmegfelelőbb kifejezési lehetőséget, a formát és a módot, melyeken keresztül töretlenül adhassa lelkének gazdag kincseit, gondolatainak érett gyümölcseit. A „titkos erők játika”-ként Nagy Imre ott születik a Hargita tövében viharban s az élete is viharosan indul, hogy keserves mnnka árán, szünet nélkül hányódó hosszú évek során szinte „viharban cserzett egyéniségének gazdag eredményeivel” jelenjen meg közöttünk. Ez a székely gazda — hiszen odahaza Csíkban példás gonddal vezetett gazdasága van, — túl minden romantikus rajongáson —
két keze munkájával és művészi képeinek seregével, transsilváni meggyőződéssel tesz új hitet az ősök ivadékainak gazdag tehetségéről s a „vallani is vállalni”-akarásról. Az ő kereső szeme keletre száll, oly sokakkal ellentétben, és nem nyugatra. S a fülledt idők nyomasztó ege alatt a nagy hegyek közt éli át virrasztó napjait. Gazdaságát, melybe beleszületett, mint a székely sorsba, a „civilizált” és a „kulturált” ember okosságával, felkészültségével és a fajtabeli szívósságával fejleszti. Kell a biztos talaj a süllyedő időkben. S az édes anyaföld, mely egykor Mikes Kelement, Apáczai Csereit, majd Bólyayakat, Benedek apót, Tamásit is
Nyirőt adta, kínok és a természeti erők felfokozása között énjének valóját felpattantva és kihámozva, népének festőjévé avatja fel Nagy Imrét!
Nagy Imre gazda, de művész is. És e kettős élet ad mánkáinak különös egyéni zamatot, amellett, hogy az erdélyi léleknek Tamásival és írótársaival együtt, valamint az univerzális épitész Kóssal, egyenlő értékű kifejezője. Tájképei nem kiazakított részei a nagy természetnek, mint oly sok nagyvárosi műteremben dohosodó festőink vidéki szórakozásainak az eredményei. Az ő tájai egymásra halmozott dombjaival, eleven életet élő darabos és mozgalmas alakjaival,
viharozó felhőivel és háborgó egeivel kiszakíthatatlanul egyek az egész vidékkel, ahol születtek, ahol az alkotójuk él, dolgozik és alkot. Ezeken az aránylag kisméretű képeken bemutatott táj egyetlen hatalmas erőfeszítés, a „Jigodini tájon” az egymásra tornyosuló hegyei eggyé olvadnak a komoran fenyegető zúgó felhőkkel. Hitet érzünk az alkotásaiban, a vertikális irányzatok a vitalitással csordultig tele aktív ember töretlen és végleges elhivatottságát adják. A verőfényben heverő alakok előterei mögött húzódó dombjai a távoli súlyos hegyekkel, harsogó erőteljes színezésben a nehéz, földszagú életet lehelik. (Déli hervadás c. kép.) És ezek az alakok, legyenek pihenő, fáradt emberek, nyugovó pásztorok, vagy delelő és ivó állatok, plasztikus és eleven formáikkal elválaszthatatlan részesei az örök dolog közti életnek, melynek a táj domborulatai és vajúdó hegyei, a falu napos utcái és a melegen tűző nap is egyformán fontos résztvevői. Valószerű meglátásban kapjuk mindezt az „Áronék delelnek” képén, mely a legszebb és legegyénibb kompozíciója. Ellentétje a „Forrásnál” c. képe, hol a tudatosan elgondolt és a felépített művészi meglátás a kulturált festői felfogással ölelkezve, érett színskálájának nagyszerű erejével, klasszikus megfogalmazásában adja a talusi élet egyik szép pillanatát.
Fametszetei az erőteljes fekete és fehér vonalak harsogó jelenései, mint az élettől duzzadó „Kocsis”-a és a munkáséletre visszatekintő „Szüleim” lapjai. „Mester és tanítványai” lapján a pozitív vallásosság elmélyülő szeretetével nyúl az örökké aktuális téma telé.
Csíki lapok – 49. évf. 7. sz. (1937. február 14.)
Tamási Áron – Nagy Imréről
Nagy Imre festőművész nagyszerű budapesti sikereiről csak most, tárlatzárás után alkothat megközelítő képet a távoli figyelő. Most domborodnak ki és kerülnek egymásután felszínre a tehetséges ember értékei.
A rengeteg, Nagy Imrével elismerő és nagyrabecsülő hangon foglalkozó írás közül alább kettőt szó szerint ismertetünk. Nagy figyelmet érdemelnek ezek az írások, mert székely ismerteti a székely testvért, nagy írótehetség a véle egyvonalon álló festőművészt.
A kiállítási katalógus bevezetőjében így ír Tamási Aron:
Igazi ember: Igazi festő.
Szívem szerint és legjobban azt szeretném címül írni, hogy „székely festő”. Számomra ez volna a legegyszerűbb és legbensőbb utalás arra, amit emberileg is mondani akarok.
Sajnos vannak megjelölések és kifejezések, amelyeket többen többféleképpen értenek. Ilyen az is például, ha valakit „székely festő”-nek, vagy „székely író”-nak jelölnek meg.
Nem azt értik alatta, amit én. Inkább valami jóindulatú, de nem nagyigényű szellemi provinciálizmust sejtetnek mögötte, míg én a festői, vagy írói művészeten túl egyszerűen azt a töhbletet jelölöm ezzel, amely az egyetemesség mellett is különleges jelentőséget és figyelmet érdemel.
Most, Nagy Imrével kapcsolatban olyanformán kerülöm el tehát a székely jelzőt, ahogy például a Hargita feletti viharral, vagy napfénnyel tenném. Az is csak úgy székely éppen, ahogy Nagy Imre. A sors, vagy szerényebben hangzó megjelöléssel a titkos erők játéka ott támasztja a vihart a Hargita felett: ott születik, ott éli le fülledt és zúgó életét, és végül ott múlik el. Sorsot, iletőleg titkos erők játékát említettem. S ebből az alkalomból igazán nem stílusbeli ékesség ez, mert egyszerűen és kényszerítően az az igazság, hogy elemi erőkre kell utalnom, ha Nagy Imréről beszélek.
Utóbbi időben egyre inkább rabja leszek annak a meggyőződésnek, hogy az ember nem arra született, hogy úgy éljen és úgy gondolkozzék, ahogy ma cselekszi. Öncélú társadalmat, sőt osztályokat teremtett, hogy abban boldogtalan legyen. Bizony karikatúrája annak, aki lehetett volna. Akit az Isten a természet közepébe teremtett belé s aki mégis kimászott belőle, annak más sorsa nem lehetett.
Elnézem sokszor Nagy Imrét s elgondolkozom rajta: ő az, aki nem „mászott” ki a természetből, sem abból a sorsból, ami neki rendeltetett. Külsőségeiben, fizikumában és szellemi erejével egyaránt illusztrálja a tételt: ilyen a valódi ember. Annyira igaz s annyira a teremtett világnak egy darabja, hogy ebben a társadalmias „civilizált” világban már néha úgy hat, mintha ő lenne az emberi exotikum. De minékünk már mondani sem lehet, hogy éppen megfordítva van: ő a természetes és valódi, s a többiek azok, akik természetes útjukból kitértek.
A törvény halálosan szigorú a természetben, mert következetes és könyörtelen erkölcsön alapszik. Bizonyára itt van a magyarázata annak is, hogy Nagy Imre a legelső és legtisztább példája annak az embernek, akiben a törvény életté lett. Beleszületett abba a székely sorsba, mely mélyen fekszik. A titkos erők játéka úgy akarta, hogy kicsi és örökös veszélyben forgó nép fia legyen. Sokféle célt, felfogást és életmódot találtak ki az emberek a maguk számára, s jórészt tekintet nélkül az elhatározó jelentkezésre, vagyis a születésre. Hiábavaló azonban, mert az erkölcsi törvény, amely emberi életet igazán meghatároz és irányít, csak egy
van: a sorsot, mely a születésben jelentkezik, vállalni kell.
Kínok között, természeti erővel születik: s kínok között és természeti erővel kell élni. Hegyek között születik: lelki és szellemi hegyek között kell élni. Egy fajtába belészületik: abban a fajtában kell élni. Embernek születik: ami Istenhez hasonló bennünk, az vezessen.
Boldog az ember, amikor van valaki, akire rámondhatja: ez ilyen! S én igazán boldog vagyok, hogy akire rámutathatok most: az emberben és székelyben egyaránt fajtám.
Az Isten tartsa meg őt.
A tárlatzárlat alkalmával, a Gyenge Anna, Tauber Mária és Móricz Lili közreműködésével rögtönzött ünnepélyen az alábbiakat mondotta el Tamási Áron:
Az ostya…
– Két héttel ezelőtt, a napnak éppen ebben a tájában nyílott meg ez a kiállítás. Néha, amikor különleges és ritka tüneményű dolgot látok, furcsa gondolat verődik ki a lelkem egére. Ez a kiállítás elég különleges volt és elég ritka.
Ilyenformán magam nem csodálkoztam azon, de önök természetesen csodálkozhatnak, hogy amikor ma két hete feljöttem ebbe a terembe, az a gondolat lepett el engem, hogy itt egy menyasszony állította ki a maga kelengyéjét. Nálunkfelé, hol még egy imbernek az emberi nagy állomásai az
Isten közelébe épültek, ott még szűzi és megrendítő dolog a mennyasszonyi állapot. Ha elkövetkezik a lakodalom napja, és már előírás szerint is ott ál a nagy és kívánatos rabló-vőlegény, megindító szózattal és nyugtalanító sírással búcsúztatják a menyasszonyt.
– Hát itt van a lakodalom napja. Két hétig látni lehetett a menyasszony kelengyéjét. Aki megnézte, gondolhatta és tudhatja, hogy nem akármilyen menyasszonyról van szó. De akármilyen különleges is, eljött a lakodalom napja,
s itt áll a kívánatos rabló-vőlegény: a magyar Géniusz.
Vigye el hát Nagy Imrét: ez az ő választása volt s nekünk nem lehet más szerepünk, minthogy illendőképpen elbúcsúztassuk.
– Nem panaszkodhatik a nagyrabecsült vőlegény, mert az ő menyasszonyát egy olyan hölgy búcsúztatja, aki valóban gyöngyszeme lehet egy ilyen lakodalomnak. Számtalan nemzet Géniusza látta őt már és hallotta búcsúztatóját és kiáltott fel: oh be csodálatos ez a Gyenge Anna.
– Énnekem egy ilyen hölgy mellett nem lehet jelentős szerepem. De nem lett volna tisztességes dolog, ha nem
jövök el a lakodalomra, hiszen a menyasszonynak és vőlegénynek egyaránt rokona vagyok: nevezetesen Nagy Imrének szellemi testvére, a magyar Géniusznak pedig késői unokája.
S mint jó rokon, mit tehetnék mást tehát, minthogy néhány szóval megemlítsem, hogy ez a mostani vőlegény és menyasszony miképpen ismerkedett össze. Lehet annak 25 esztendeje. Legényke voltam, ki a tündéri földön élt, melyre gyakran jöttek nagy viharok. Egy szombati napon, úgy estefelé, rettentő fekete telhők indultak meg a nyugati tájról, szép nyári időben, amikor a gabonavetés javában érett.
Szerettem már akkor is menteni a jót és a szépet, s futottam akkor is a templom felé, hogy segítsek a harangozónak harangozni a vihar ellen. S hát odafutott egy másik legényke is, valamivel évesebb, mint én: szótalan, komor és buksifejű legényecske volt. Húztuk ketten legalább egy óráig a két nagyobbik harangot, s akkor azt mondta a harangozó, hogy: hagyjátok annyiba a nyavalyába, úgyis megmentettük a határnak felét!…Mi abbahagytuk, s amikor leérkeztünk a toronyból a templom hajójába, megint azt mondta a harangozó, várjatok egy kicsit, egyet se mozduljatok! Azzal bément a sekrestyébe, s két patyolat ostyával tért vissza. Gyönyörű, nagy kerek ostyák voltak, csodálatos glóriás kép volt mind a kettőnek a közepébe sütve. Az egyiket nekem adta, a másikat a társamnak. Fogtuk a hüvelyk- és mutatóujjunk közé az ostyát, hogy gyönyörködhessünk benne s hogy láthassuk rajta a csodálatos glóriás képet is.
– Fogtuk és kiléptünk a templomajtón.
– Alig haladtam néhány lépést, a vihar utolsó szele letörte az én ostyámat, mint egy patyolatfehér pillangót.
Akkor éreztem, hogy megnyílt a szívem, és odarepült belé a kép, ami az ostyán volt azelőtt. A következő pillanatban ránéztem a barátomra, akinek a két ujja között még mindig épen és dicsőségesen állott az ostyán a kép. Úgy vitte haza, s amíg ment az úton, felszívódott ujjaiba a kép és elfeküdt örökre a két szemébe, mint valami nyoszolyán. S amikor hazaért, otthon már várta a vőlegény, a magyar Géniusz.
– Nagy Imre volt ez, az én barátom.
Csíki lapok – 49. évf. 9. sz. (1937. február 28.)
Pusztai Péter rajza