Költőnők ti csontos csúnyák
főzni nem tudó idegesek
rézzel foldjátok a reggelt
s estétek arca felreped

Kancsóitokban felsírnak
parázzsá érett rózsák
tálak kongnak szíveteken
mesétek felaprózzák

A föld még inkább
elfehérül bennebb
kiültök kőesők alá
mint az időben kinnfeledtek

Hányas fal hányas magánya
lökdös egyre bennebb
ahol emlék már csak a szó
s a téglák feleselnek

Könnyeitek nagy poharak
hányódnak elmosatlan
roppan a porcelánfényű árny
ily ólmos sugarakban

Szél zúzza nádasaitokat
– ti vékony sóhajtások –
szemből fúj mindig a világ
bármerre fordulnátok

Forrás: Emlék, jelen időben. Forrás, Kriterion, 1978