Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.

Valentini Zsuzsa: Ilyen vagy, Amerika?

(Könyvműhely Kiadó, 2009, Irodalmi szerkesztő: Issekutz Erzsébet)

Jól emlékszem arra a napra: a Csíki Tv új stúdiójában, ahol végre-valahára minden és mindenki megkapta a maga helyét, ahol program szerint lehetett vágni mindazokat a műsorokat, amelyekért reggeltől-estig, olykor pedig estétől-éjfélig oly sokat rohangáltunk, Ferencz Hunor operatőr munkatársam felkiáltott a félemeleten levő szerkesztői szobámba: valami furcsát mutat a tévé, vajon ez film? Mint kiderült, 2001. szeptember 11-én CNN-közvetítésben igazi valóságshow-t láttunk, akkor rohantak neki New York világhírű felhőkarcolójának a repülők, és csapódott be egy harmadik a Pentagonba, ahol Valentini Zsuzsa (1945) veje dolgozott. Ezzel a jelenettel, a Budapestről való izgalmas telefonálásokkal kezdődik ez az igazi amerikai útirajz, amely kelet-európai szemmel tekint végig az amerikai hétköznapokon és számos, roppant izgalmas részletet megmutat az igen gyakran csak közhelyesen ismert felszín alatt. Emlékszem, hogy a bukaresti író-újságíró Szász János (1927-2006) a múlt század hetvenes éveiben Amerikából jöttem címmel milyen remek könyvet írt elsősorban az amerikai irodalmi-művészeti vonatkozásokról, először a Hétben megjelent folytatások a korabeli ifjú értelmiségieknek igazi csemegének számítottak. Mint ahogyan már jóval későbben, 2008-ban, a Bukarestben pénzügyes, Amerikát megjárt, nagyváradi közgazdász-újságíró Králik Lóránd(1965) is belevágott a nagy feladatba: Egy másik Amerika című könyvében úgy bemutatni a szövetségben egyesülő államokat, hogy mindegyikben megtalálja a maga jellegzetességét. Amíg azonban Szász János könyve az esszé, a modern formákat használó irodalmi riport felé hajlik, Králik szövege pedig helyenként kimondottan lexikális, addig a tanárnő Valentini Zsuzsa könyve családközpontú, hangulatos és roppant olvasmányos. Úgy emlékszem, mindezt akkor is kihangsúlyoztam, amikor erdélyi körútja során Csíkszeredában bemutattam őt és a könyvét. És ugyanezt el lehetne mondani még tucatnyi kötetéről, amelyek az utóbbi években megjelentek, akár regényekként, akár dokumentumértékű visszaemlékezésekként, vagy a legutóbbi: komoly küzdelme a rákkal, amelyet legyőzött. Amerikás könyve a tartalomjegyzék előtt a következő mondattal ér véget: „Megbékélve ülök kényelmes fotelemben a televízió előtt. Az elnökavatás egyetlen pillanatát sem akarom elmulasztani.(…) És látom, ezen a napon, a bajjal teli világban van egyetlenegy boldog ember. Milyen jó látni tiszta, intelligens szép arcát. Barack Obamának hívják.” Ha megírná, szívesen elolvasnám új könyvét a trumpi évekről is. A twitter-kormányzásról. A következetlenség és a politikai csapongások hétköznapi amerikai lecsapódásairól.

A költő és a valóság

Egyedül él, az alanyi költőket ritkán veszik feleségül. A gyönyörű, ábrándos szemű, szelíd arcú alanyi férfi költők vámpírokat keresnek (és találnak). Ki ne emlékezne egy igéző dióbarna szempárra, amely kutató szeretettel néz a világba a féloldalra söpört, mégis művészien elrendezett haj alól, s az ember azt várja tőle, hogy merengjen az est homályában a következő versén és álmondjon egy nőről, egyetlenegyről, akit szeretni lehet? S a többit mondjam még?
Lisa tehát tudja, hogy nincs esélye. Ezért megkeresi a hatalmas országban azt a helyet, ahol nem baj, hogy nincs társa, ahol mindig történik valami, ahol talán még kéziratban mutogatott verseit sem csak dicsérik a kiadók, hanem ki is adják. Elbúcsúzik szüleitől, miután a város szívében talál magának irodavezetői állást, és megérkezik a méregdrága metropolisba, a világ kulturális fővárosába, ahol ha oda-állsz a felhőkarcoló aljába, hogy felnézz, akkor megérzel valamit abból, hogy a törpe ember miféle magasságokba képes elmerészkedni.
Lisa kivesz magának egy 73. utcabeli monstrumban egy édes icipici lakást, ami elviszi fizetése döntő részét. De nem baj, semmi sem baj, mert hetek alatt belekerül a forgatagba, az irodalmi estek pazar világába, és végre otthon érzi magát!
Azonban életét mégsem tölti ki a sok program, az irodai munka sivárságát nem tudják a hétvégék feledtetni. Valamit csinálni kellene még, segíteni az embereknek úgy általában, hogy szívét szétoszthassa közöttük, ha már arra nem mutatkozik igény. Van egy aktív, minden lében kanál kolléganője, aki mintha megérezné ezt a szándékot, egy hétfőn karon ragadja Lisát és a fülébe harsogja:
– Ma este megyünk az elsősegély tanfolyamra! Az bármikor jól jöhet!
Lisa szóhoz sem jut, szelíden bólint, mint alanyi költőhöz illik, ha erőszakkal találkozik.
Néhány hétig telítettek az estek törött végtagokkal, fuldokló egyedekkel, szívbajosokkal, vízbefúlókkal — mindezek igen élethű bábukon szemléltetve. Félre kell tenni az álmodozást, gyorsan és még gyorsabban cselekedni kell, mert az életet menthet. S a gyengelelkű Lisa felveszi az ütemet. A gyakorlati oktató őt állítja példaképül a többiek elé: látjátok, ha infarktusom lenne, Lisát kérném magam mellé…
Megkapják a bizonyítványt, tartanak egy partyt maguknak a csoporttársak, s szerencsét kívánva szétszélednek.
2001. szeptember 11-e természetesen ugyanúgy kezdődik, mint az előző nap. Az új héten már másodszor jönnek dolgozni, már nem az első nap sokkjában, hanem szinte megszokva az új hetet. Lisa is az asztalánál ül, pár perce kezdte a munkát. Papírhalmaz és unalmas problémák hevernek előtte. Sóhajt egy akkorát, hogy a legfelső papírlap lassan emelkedni kezd, s ha nem kapna utána, talán még le is szállna az asztalról sértődöttségében.
S akkor valami rettenetes történik. Iszonyú hangzavar, robbanások, s ahogy rohannak az ablakokhoz az irodaház 12. emeletén, hogy megtudják, amit nem lehet elhinni, csak betájolni tudják, hogy mindez a World Trade Center felől ömlik durván feléjük. S már látják is a felszálló füstöt, az itt-ott megjelenő tűznyelveket. Nincs idő gondolkozni, mérlegelni, ott emberek vannak, bármi is történik. S a jól képzett Lisa, friss bizonyítványa szellemében, rohan és rohan, ki az ajtón, le a lépcsőkön (nem várhatunk liftre ilyen helyzetben), ki az utcára, megy és lohol a tömeg, a rémült vagy üvöltő, vagy döbbenten a robbanás irányába meredő emberek után, viszi a szíve és a kötelessége.
Megérkezik, az első elkapott, hihetetlenül gyorsan érkező mentőautónál jelentkezik kifulladva, kezébe nyomnak egy elsősegélydobozt, csináld, ahogy tudod, ez van a mentősök szemében, itt a pokolban vagyunk, ki-ki tájékozódjon maga. S lisa megy és dolgozik, simogat és vigasztal, kötöz, a szünetekben törli a feháborodás-megrendülés-tehetetlen kétségbeesés könnyeit, lefogja a haldoklók szemét, odébb ta-szigálja az őrület határához érkező sértetleneket. Már maga is csupa vér, bűz, piszok, csak szeme világít ki sokszor összemaszatolt arcából, hiszen a verítéket csak le kell törölni, mert látni muszáj, nemcsak a sebesülteket, hanem azt is, mi történik itt, a XXI. század küszöbén. Úristen, ki támadt és miért és hol még, és egyáltalán miről van itt szó?
Órák telnek el úgy, hogy nem fogy a segélykérő nyomorultak száma, lisa dolgozik, mint még soha életében. Nem törődik veszéllyel, nem törődik a maga épségével, hiszen ki tudja, mi lesz még. Semmi nem érdekli, csak a feladat diktálta belső késztetés: segíteni!
Bizony, délután fél öt van, amikor végre felfogja, hogy nem bírja tovább. Ellátja az utolsót, feláll, majdnem megtántorodik, aztán lassan elindul a helyszínről, amelynek minden négyzetcentimétere beleivódik agyába anélkül, hogy alaposan megnézte volna. Már nincs értelme visszamenni dolgozni, és egyáltalán: mit is jelent ez a szó – munka? Közlekedés nincs, csak zűrzavar, sírás és átkozódás, másfél óra alatt vonszolja haza holtfáradt testét.
December 5-én a főnök megáll az asztala mellett:
– Lisa kedves, még nem mondta meg, mikor venné ki a nyári szabadságát, jöjjön be hozzám!
Lisa ott áll a főnök asztala előtt, s bemondja a dátumot, július 5-től szeretném.
– Rendben – válaszolja a főnök mosolyogva, s átadja a Lisa orra előtt kinyomtatott papírt.
Lisa önkéntelenül belepillant, számol, majd csodálkozva kérdezi:
– Miért kevesebb egy nappal?
– De hát egy napot nem töltött a cégnél!
2004 nyarán egy forró New-York-i napon Pannival, a lányommal randevút adunk lisának, akit meglátogatni jöttünk. Egy étterem utcai részében ülünk a meggyógyult New York semmihez sem hasonlítható pezsgésében. Mi érünk oda előbb, Lisa lélekszakadva jön munkahelyéről, amely még mindig a régi. Leül, arca nagyon kedves, de talán keményebb és felnőttebb, mint volt legutóbb.
A két barátnő szorosan összebújva, megállíthatatlanul beszélget. Nem is akarom zavarni őket, a járókelőket nézegetem.
De amikor szünet támad a fecsegésben, csak megkérdezem Lisát:
– Verseket írsz-e még?
– Miről írhatnék? – kérdezi válaszul, s lehajtja fejét.

A sorozat eddigi darabjait megtalálhatja itt:

Székedi Ferenc dedikált könyvei